Adam, Gwen és Chris lóhalálában rohantak a
kórházba. Gwent még mindig rázta a
sírás, Adam próbálta nyugtatgatni, de hiába, a lánynak egyre csak potyogtak a
könnyei. Adam és Chris inkább csak lapítottak, olykor megsimogatták a lány
hátát, aki rettenetesen aggódott szeretett barátnőjéért, aki számára egyelőre
ismeretlen okból próbált véget vetni életének. Nem is értette, miért tette,
hisz körülötte minden olyan tökéletes volt! Az élete, a házassága, a barátai,
illetve a kinézetére sem panaszkodhatott. Sokan megfordultak utána.
Egészségügyileg is teljesen rendben volt, leszámítva kissé labilis idegzetét. Chris
nem igazán ismerte Lynnt, ellentétben Adammel, és Gwennel, akiket majd megölt
az aggodalom, és a tehetetlenség, bár Adamen ez nem látszott. A keze enyhén
remegett, egyedül ez jelezte nála az idegességet, illetve az, hogy meredten
bámulta a parkettát. Sosem volt az a szívbajos típus, aki egy rossz hírtől a
falba kapaszkodva, remegő térdekkel, sápadtan, zokogva próbál eszméleténél
maradni. Ő megtartotta magának, ha ideges volt. Nem szerette kimutatni, utálta
azt érezni, hogy sebezhető, hogy mások a veséjébe látnak, úgy kimutatja az
érzelmeit. Érdeklődtek Lynn holléte felől a recepciónál, majd sietős léptekkel
indultak el a mutatott irányba. Leültek mind a hárman egy-egy székre a
folyosón, és vártak. Chris egy nagyobb darab, feketés hajú férfira lett
figyelmes, aki éppen Lynn szobája előtt járkált fel-alá idegesen, olykor-olykor
bepillantva a kórterem ablakán. Óvatosan oldalba bökte Adamet.
-Adam, ő ki?-intett diszkréten Monte felé a fejével, Adam pedig követve a pillantását Montera nézett. Se szó, se beszéd, felállt, és odasietett Montehoz, aki csak akkor vette észre, amikor Adam megragadta a vállát, hogy álljon meg.
-Hé, Monte. Vá… Ember, álljál már le!-próbálta Adam arra bírni a gitárost, hogy maradjon meg egyhelyben.-Na. Gyere, ülj le, és mondd el szépen, mi történt.-kérte BB, majd mindketten leültek Gwenhez és Chrishez. Kissé kínosnak érezte a helyzetet a téma miatt, de a többiek nyomására részletesen beszámolt mindenről, mire Gwent egy újabb zokogó görcs kapta el. Tudta, hogy Lynn idilli életének egyik alappillére zúzódott össze, aminek az eredménye az lett, hogy Lynn élete is kettétört. Ki tudja, hogy Lynnek ez volt-e az utolsó kísérlete… Ha egyáltalán túléli. Hiszen azt sem lehet tudni, hogy mit tett magával! Hány gyógyszert szedett be? Milyen gyógyszert? Irgalmatlan stressz hatás… Montenak sem lehetett könnyű az utóbbi időszak. Adam ezt tökéletesen megértette, hisz ő is átment ezen, csak neki akkor nem volt sem felesége, sem barátnője. Kisebb korában ki tudja, hogy nehezebb volt-e, mint Montenak. Minden esetre elhatározta, hogy támogatni fogja. Ő is megkapta a megfelelő támogatást a családjától, tudja pontosan, hogy mennyit jelent. Lynn viszont nem könnyíti meg egyáltalá a dolgot. Nem is értette, mire volt jó ez az öngyilkosdi. Csak ráfogta Lynn gyenge idegzetére az egészet, és szorosan magához ölelte Gwent. A kórterem felé nézett, ahonnan egy orvos lépett ki. A következő pillanatban pedig már Monte is mellette volt. Csodálkozott is, hogy Monte, akit egy lusta dögnek ismert meg, szinte oda teleportált az orvos mellé. Miket ki nem hoz a stressz, az izgalom az emberből. Szédületes. Mindannyian oda mentek, hogy hallják, mit mond az orvos.
-A nehezén túl van, nincs életveszélyben. Ha szeretnének, bemehetnek hozzá.-Monte kissé megkönnyebbülten lélegzett fel, majd hirtelen össze is rezzent, ahogy Tommy lefékezett mellettük.
-Rohantam, ahogy csak tudtam. Mi történt? Jól van Lynn?-zihálta gyorsan, majd Chrisre tévedt a tekintete. -Szia. Tommy Joe Ratliff-nyújtotta felé a kezét, Chris pedig semmilyen érzelmet nem tükröző arccal rázta meg a kezét és darálta le a nevét. A szimpátia nyomokban sem volt meg. Immár öten léptek be Lynn kórtermébe, aki csak meredt hasán összekulcsolt kezeire, és ráncolta a szemöldökét. Monte kapásból befoglalta az ágy melletti egyetlen széket, szinte reszketve ért a nő arcához.
-Ho… hogy érzed magad?-kérdezte halkan, mire Lynn dühösen nézett férjére.
-Azt kérdezed, hogy érzem magam? Komolyan kíváncsi vagy rá?-kezdte halkan. Vihar előtti csend. Nem volt szükség jóstehetségre, hogy előre lássuk, hogy a nő hangját egyre csak emelve folytatja a választ.-Becsapva. Átverve! Megalázva, Monte! Cserbenhagyva! Szerinted hogyan érezném magam!? A gyomrom miatt sikítani tudnék, ha nem fájna jobban az, amit velem tettél! Gyűlöllek.-az utolsó szót csak sziszegte a fogai között. Nem tudni, hogy nyomatékosítás céljából, vagy a hasa miatt, amely fölött megszorította a takarót. Gwen Adam karjába temette az arcát, aki csak beharapta az alsó ajkát. Tommy lehajtotta a fejét, Chris pedig nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Tulajdonképpen tök ismeretlen emberek acsarkodásának volt szemtanúja, így csak állt, és bámészkodott kifele a vele szemben lévő ablakon. Lynn végignézett mindenkin, szemmel láthatóan nem zavarta, hogy mind szem- és fültanúi voltak annak, ahogy levisította Montenak azt a kevés haját is. Szeme megakadt Adamen. Tekintetük összekapcsolódott. Adam aggódva nézett az asszonyra, aki úgy nézett rá, hogy ha gyilkolni tudna a tekintetével, Adamet valószínűleg már nem tudhatnánk az élők sorában.
-Minden a te hibád.-jelentette ki.-Csak a te hibád.-Adam értetlenül nézett rá, majd megrázta a fejét.
-A… az enyém? Nem értelek, Lynn.-mondta óvatosan. Fogalma nem volt, Lynn honnan kombinálta össze, hogy az ő privát életükben lévő probléma hogyan lehet az ő hibája, ha egyszerűen semmi köze nincs hozzá, sőt, Monteval szóba sem került a magánéletük. Maximum a „Hogy van a család?” kérdés kapcsán. De erre is csak egy szavas válaszokat adtak egymásnak.
-Ne játszd nekem az ártatlant, Lambert. Tudom, mi folyik itt. Te vetted el a férjemet! Te voltál az, tudom, jól! Miattad lett meleg az én férjem, Adam, nyolc év házasság után! Tönkre tettél minket, te szemétláda! Te utolsó, mocskos szemétláda! Nem kell tovább játszanod, mutasd ki, mennyire boldog vagy, hogy elérted a célod, te patkány! –látta, hogy Adam elképed. Nagy önuralomra volt szüksége, hogy ne törjön ki ő is. Mi a franc van!? Hogy a fenében lehetne már az ő hibája az, hogy Monte nem szereti!? Hogyne, hatással van Montera, ezért buzult be az is. Isten barma. Legszívesebben ironikusan a képébe röhögött volna és elmagyarázta volna neki, milyen szintű hülyeségeket hord össze, de senkinek nem volt szüksége nagyobb cirkuszra, így csak finoman eltolta Gwent, keze úgy remegett, ahogy még soha, alig láthatóan elhúzta a száját, és szó nélkül kisétált az ajtón. Lynn pedig utána üvöltött-Hé! Gyere vissza, te rohadék, még nem végeztem! Told vissza a pofád!-alig fejezte be a mondatot, már csapódott az ajtó. Adam pedig elment.
-Adam, ő ki?-intett diszkréten Monte felé a fejével, Adam pedig követve a pillantását Montera nézett. Se szó, se beszéd, felállt, és odasietett Montehoz, aki csak akkor vette észre, amikor Adam megragadta a vállát, hogy álljon meg.
-Hé, Monte. Vá… Ember, álljál már le!-próbálta Adam arra bírni a gitárost, hogy maradjon meg egyhelyben.-Na. Gyere, ülj le, és mondd el szépen, mi történt.-kérte BB, majd mindketten leültek Gwenhez és Chrishez. Kissé kínosnak érezte a helyzetet a téma miatt, de a többiek nyomására részletesen beszámolt mindenről, mire Gwent egy újabb zokogó görcs kapta el. Tudta, hogy Lynn idilli életének egyik alappillére zúzódott össze, aminek az eredménye az lett, hogy Lynn élete is kettétört. Ki tudja, hogy Lynnek ez volt-e az utolsó kísérlete… Ha egyáltalán túléli. Hiszen azt sem lehet tudni, hogy mit tett magával! Hány gyógyszert szedett be? Milyen gyógyszert? Irgalmatlan stressz hatás… Montenak sem lehetett könnyű az utóbbi időszak. Adam ezt tökéletesen megértette, hisz ő is átment ezen, csak neki akkor nem volt sem felesége, sem barátnője. Kisebb korában ki tudja, hogy nehezebb volt-e, mint Montenak. Minden esetre elhatározta, hogy támogatni fogja. Ő is megkapta a megfelelő támogatást a családjától, tudja pontosan, hogy mennyit jelent. Lynn viszont nem könnyíti meg egyáltalá a dolgot. Nem is értette, mire volt jó ez az öngyilkosdi. Csak ráfogta Lynn gyenge idegzetére az egészet, és szorosan magához ölelte Gwent. A kórterem felé nézett, ahonnan egy orvos lépett ki. A következő pillanatban pedig már Monte is mellette volt. Csodálkozott is, hogy Monte, akit egy lusta dögnek ismert meg, szinte oda teleportált az orvos mellé. Miket ki nem hoz a stressz, az izgalom az emberből. Szédületes. Mindannyian oda mentek, hogy hallják, mit mond az orvos.
-A nehezén túl van, nincs életveszélyben. Ha szeretnének, bemehetnek hozzá.-Monte kissé megkönnyebbülten lélegzett fel, majd hirtelen össze is rezzent, ahogy Tommy lefékezett mellettük.
-Rohantam, ahogy csak tudtam. Mi történt? Jól van Lynn?-zihálta gyorsan, majd Chrisre tévedt a tekintete. -Szia. Tommy Joe Ratliff-nyújtotta felé a kezét, Chris pedig semmilyen érzelmet nem tükröző arccal rázta meg a kezét és darálta le a nevét. A szimpátia nyomokban sem volt meg. Immár öten léptek be Lynn kórtermébe, aki csak meredt hasán összekulcsolt kezeire, és ráncolta a szemöldökét. Monte kapásból befoglalta az ágy melletti egyetlen széket, szinte reszketve ért a nő arcához.
-Ho… hogy érzed magad?-kérdezte halkan, mire Lynn dühösen nézett férjére.
-Azt kérdezed, hogy érzem magam? Komolyan kíváncsi vagy rá?-kezdte halkan. Vihar előtti csend. Nem volt szükség jóstehetségre, hogy előre lássuk, hogy a nő hangját egyre csak emelve folytatja a választ.-Becsapva. Átverve! Megalázva, Monte! Cserbenhagyva! Szerinted hogyan érezném magam!? A gyomrom miatt sikítani tudnék, ha nem fájna jobban az, amit velem tettél! Gyűlöllek.-az utolsó szót csak sziszegte a fogai között. Nem tudni, hogy nyomatékosítás céljából, vagy a hasa miatt, amely fölött megszorította a takarót. Gwen Adam karjába temette az arcát, aki csak beharapta az alsó ajkát. Tommy lehajtotta a fejét, Chris pedig nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Tulajdonképpen tök ismeretlen emberek acsarkodásának volt szemtanúja, így csak állt, és bámészkodott kifele a vele szemben lévő ablakon. Lynn végignézett mindenkin, szemmel láthatóan nem zavarta, hogy mind szem- és fültanúi voltak annak, ahogy levisította Montenak azt a kevés haját is. Szeme megakadt Adamen. Tekintetük összekapcsolódott. Adam aggódva nézett az asszonyra, aki úgy nézett rá, hogy ha gyilkolni tudna a tekintetével, Adamet valószínűleg már nem tudhatnánk az élők sorában.
-Minden a te hibád.-jelentette ki.-Csak a te hibád.-Adam értetlenül nézett rá, majd megrázta a fejét.
-A… az enyém? Nem értelek, Lynn.-mondta óvatosan. Fogalma nem volt, Lynn honnan kombinálta össze, hogy az ő privát életükben lévő probléma hogyan lehet az ő hibája, ha egyszerűen semmi köze nincs hozzá, sőt, Monteval szóba sem került a magánéletük. Maximum a „Hogy van a család?” kérdés kapcsán. De erre is csak egy szavas válaszokat adtak egymásnak.
-Ne játszd nekem az ártatlant, Lambert. Tudom, mi folyik itt. Te vetted el a férjemet! Te voltál az, tudom, jól! Miattad lett meleg az én férjem, Adam, nyolc év házasság után! Tönkre tettél minket, te szemétláda! Te utolsó, mocskos szemétláda! Nem kell tovább játszanod, mutasd ki, mennyire boldog vagy, hogy elérted a célod, te patkány! –látta, hogy Adam elképed. Nagy önuralomra volt szüksége, hogy ne törjön ki ő is. Mi a franc van!? Hogy a fenében lehetne már az ő hibája az, hogy Monte nem szereti!? Hogyne, hatással van Montera, ezért buzult be az is. Isten barma. Legszívesebben ironikusan a képébe röhögött volna és elmagyarázta volna neki, milyen szintű hülyeségeket hord össze, de senkinek nem volt szüksége nagyobb cirkuszra, így csak finoman eltolta Gwent, keze úgy remegett, ahogy még soha, alig láthatóan elhúzta a száját, és szó nélkül kisétált az ajtón. Lynn pedig utána üvöltött-Hé! Gyere vissza, te rohadék, még nem végeztem! Told vissza a pofád!-alig fejezte be a mondatot, már csapódott az ajtó. Adam pedig elment.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése