26. Kirakós

Curtis szemszöge:
A testvérem és a kislánya elmentek otthonról, így volt egy kis nyugalmam. Azágyon hasalva nézegettem a mappám tartalmát, amiben minden információm és cikkem meg volt Adamről, amit csak be tudtam szerezni. Vagy négyszáz cikk, többezer fotó nyomtatva, papírra kiírt adatok. Egyetlen adat hiányzott: a lakcíme. Csak adj időt neki, Curtis. Majd azt is megszerzed. Bekapcsoltam gyorsan a TV-t alapzajnak, majd folytattam a gyönyörködést. Azok a szemek, az ajkai, a haja, a nózija, a kis aranyos pofija, a fülei, az álla, a nyaka, a széles vállai, a mellkasa, az izmos karjai... A kedvenceim akkor is a lábai, és a popsija. Azok a combok gyilkosak! És a püspökfalatok, főleg bőrnaciban? Egyszer sikerült hozzájuk érnem. Az, hogy utána hetekig nem éreztem az arcom, az mellékes. Tökéletesen megérte. Megtennék újra meg újra. Gondolkodás nélkül...

Chris szemszöge:
A telefonom csengeni kezdett. Josshal pont a kellős közepén voltunk a redőrös játékunknak. A francba, valaki nagyon tud időzíteni. Felsóhajtva nyúltam a telefonom után, de Josh visszahúzta a kezemet, én pedig kuncogva engedtem a kísértésnek, de a telefon hosszas hallgatás után megint sipákolni kezdett, így Josh hagyta is, hogy felvegyem a 'Rejtett szám' névre hallgató zaklatóm telefonját.
- Igen...? - morogtam bele unottan.
- Hol az isten faszában vagy!? - hallottam Tommy dühtől fuldokló hangját. Basszus. Most mit mondjak neki? Honnan van.meg neki a számom? A francba!
- Szerinted hol? - kérdeztem hót nyugodtan. Hiába, aki tud, az tud.
- Csak nem a WC pucolóddal kefélsz? - a francba, ez honnan veszi vagy honnan tudja?
- Te meg miről beszélsz!? - igyekeztem pont annyira kiakani ezen, hogy hihető is legyen.
- Tudod te pontosan. Basszus, nem hiszem el, hogy akkor is van pofád csalni, amikor a legnagyobb szüksége lenne rád. Pontosabban a színészkedésedre. Rohadj meg, jobban teszed ha idetolod a pofád te szemét... - ezzel le is csapta a telefont. Hát jó, akkor ezt a számot szépen elmentjük, hogy a jövőben tudjam, hogy nem szabad felvenni. Még hogy én rohadjak meg... Seggfej..

Adam szemszöge:
Reggel van. Alig érzékelem az ablakon át beszűrődő halovány, tiszta napfényt. Mindenki haza ment, csak én maradtam itt Vivvel. Gwent valószínüleg azóta is próbálják felmosni. Rátettem egy lapáttal a hozzáállásommal. Nem érdekel. Fogalmam nincs, mi lesz Viviennel, az aggodalom megbénít, a központi idegrendszerem takarékon működik. Nem sokára koncert. Dogoznom kellene az albumon. Nem érdekel. Nem kellene. Ez a legkisebb gondom. Leszarom. Pokolba az egésszel. Nincs kedveeeeeeeem... Befejeltem Viv ágyának a szélét, és az éles fájdalom utat tört a sűrű fekete masszán keresztül, hogy tudtomra adja, hogy éppen a homlokomban tette látogatását, és maradni kíván. Akkor újra: Le-sza-rom... Nyeltem egyet, és éreztem, hogy brutálisan kiszáradtam. Nem csoda, hisz egy kortyot sem ittam. Ami azt illeti nem is ettem, így a gyomrom is hisztizik. Talán le kellene mennem egy közeli boltba vagy valamibe hogy szerezzek valami táplálót, mielőtt éhen halok. Bár jelen pillanatban nem is olyan rossz ötlet. Felsóhajtottam, nagy nehezen felkeltem, majdnem vissza is estem, de megkapaszkodtam. A zsebemhez nyúltam, hogy csekkoljam, ott van-e a tárcám. Kitapitottam valamit, nos, az biztos a tárca. Ha meg nem akkor nem iszok vagy eszek semmit. Ha csak hozzám nem vágnak valamit mert megtiszteltem őket a csodás jelenlétemmel.
- Nem sokára vissza jövök. Szia Viv. - megsimítottam a homlokát, össze szorítottam a fogaimat, hirtelen neki akartam ugrani annak aki elütötte, és ezt tette vele. Zsibbadt lábakkal lépkedtem ki a kórteremből kócosan, gyűrödten. A folyosó nagyon zajos volt, többen szóltak hozzám, mondták a nevemet, de én csak mentem tovább. Alig fogtam fel, hogy az én nevemet mondogatták folyton. Valaki azt hiszem meg is ragadta a karomat, és maga fele fordított. Nagyon ismerős volt, ijedtséget keltett bennem a sötét haj, és sötét szemek. Csak bámultam rá, akár egy zombi, majd kirántottam a karomat a fogásából és mentem tovább. Nem akartam hirtelen azt, hogy mindenki tudja, ki vagyok. Azt akartam, hogy hagyjanak békén, észre sem vegyenek. De az arcomat nem tudom megváltoztatni. A paróka sem segít, főleg nem az én két méteremmel. Egyre csak foygott a levegő, minél gyorsabban próbáltam kijutni, annál jobban fulladtam. Folytogatott az, hogy mindenki az aurámba mászott, a gombóc a torkomban egyre csak nőtt, ahogy a fekete massza is az agyamban. A zsibongást egy hangos ordítás törte meg.

Tommy szemszöge:
Idegesen léptem be az ajtón, talán kicsit hangosabban, mint kellett volna. Gwen rám pillantott aggódva, és Blani szemei is engem vizslattak. Két tökéletesen ugyan olyan szempár, de az egyik mégis valahogy csillapítani tudta haragomat. De még így is gyilkolni tudtam volna azt a szemetet.
- Mi történt, Tommy? - kérdezte Blani óvatosan. Oda lépve hozzám fogta meg a kezeimet, én pedig az arcára simítottam, és megráztam a fejemet.
- Viv hogy van? - Gwen hangja remegett.
- Stabil az állapota. 5 perce még az volt. Azóta nem hiszem hogy változott...
- És Adam? - Blani elbillentette a fejét
- Az a geci rendesen ott hagyta a szarban... - mormogtam. -
- Chris? - jelentőségteljesen pillantottam Gwenre, ő pedig bólintott.
- Biztosan azzal a seggel hancúrozik... Nem hiszem el, hogy pont Adamet pont egy olyannal csalja! - nagyot sóhajtottam, ahogy Blani szorosan megölelt. A hátát simogattam, próbáltam lenyugodni.

Adam szemszöge:
A hangom erőteljesen csengett a kórházi folyosón, hallatszott benne a dühöm, a haragom, amit jelenleg a világ felé tápláltam. Mert Vivienn élet és halál között lebeg. Mert Chris nagy valószínűséggel félrelép, de nem vallja be. Mert az emberek képtelenek békén hagyni akkor, amikor látják, hogy baj van. Csak elvárnak tőlem, nem fogják fel, hogy én is ember vagyok!? A döbbenetet látva az arcukon tudtam, hogy talán a kelleténél hangosabban, rondább szavakkal fejeztem ki magam. De annyira hidegen hagyott. Jól esett és kész! Igen, emberek, Adam Lambert is egy kibaszott ember, akinek eldurranhat az agya, akinek vannak rossz napjai, aki ugyan úgy viseli a tragédiákat, mint más.
Az emberek csak meredtek rám, én pedig sarkon fordulva haladtam tovább ismét beburkolózva abba a vastag burokba, amely véd a külső behatásoktól, de hagyja, hogy valamennyit felfogjak a körülöttem lévő dolgokból. Kiérve a kórházból a szikrázó napfény vágott pofán, mintha az is verni akarna. Mintha nem lenne elég az amit eddig kaptam. Mintha nem akarna így is könnybe lábadni a szemem. Mintha nem akarnék összerogyni és zokogni, verni a kibaszott aszfaltot addig, amíg a kezen szilánkosra nem törik. Utána jönne a fejem, hogy meg is haljak. Elegem van... Pechemre a legközelebb a Starbucks volt, én pedig nem voltam hajlandó meszebb menni, hisz itt is lehet kaját meg italt kapni. Ahogy beléptem az ajtón, a csengő fülsiketítő hangja okozott újabb agyrázkódást.
-Nicsak, Rómeó! - hallottam az ismerős, gyűlölt hangot.
- Egy karamella frapuchinot és egy melegszendvicset. -dörmögtem automatikusan, a másik srác pedig el is kezdte a frapuchinot.
-Na, hol van a kis szőke? -vigyorgott a pofámba.
- Most nem alkalmas... - emeltem a tekintetemet az ingjére, hogy elolvassam a nevét. Nagyon homályos volt, hunyorogtam egy ideig.
-Josh. -vigyorgott.
- Aha. Az. - erre felnevetett.
- Hol van Chris? - a hangjában volt valami baljós...
- Most... Nem... Alkalmas... - sziszegtem. Nevetve tolta elém a frapucchinot meg a melegszendvicset, fizettem, majd öles léptekkel mentem kifele. Josh... A név... A gyanú, hogy Chris csal... A név ahogy szólított. A kirakós kockái lassan kezdtek összeállni, és a kapott kép lassan szívárgott be az agyamba, és az eredmény folytogatni kezdett. A szemem nedves lett, a testem teljesen erőtlenné vált...

25. Hol vagy?

Gwen szemszöge:
Fejvesztve rontottunk be mindannyian a kórház ajtaján tíz perccel az után, hogy kaptuk a telefont az orvostól, hogy Viviennel baj van. A recepción szinte ordítottam a pult mögött ülő nővel, hogy megtudjam, melyik kórteremben van Viv, majd siettünk is oda. Közeledve Adamet pillantottuk meg, ahogy a folyosó végén bámul kifele az ablakon a térdeit felhúzva és átölelve a lábait. Rögtön odarohantam hozzá, és leültem mellé. Elég gyászos ábrázata volta, magamhoz öleltem.
- Mi történt? Hogy van? - igyekeztem nem hisztérikusan kérdezni, de ez sajnos nem jött össze. Az önkontroll nem az erősségem az ilyen helyzetekben. Gyűlölöm magam, jobban mint bármit a világon, hisz talál Vivienn nem lesz ugyan az az ember mint régen, és mindez csak is MIATTAM történt. Senki más miatt, csak miattam! Adam kisvártatva rám emelte kék szemeit, melyekben a fájdalom izzott aggodalommal keverve, és én már tudtam, hogy a baj pontosan akkora, mint amekkora a magam előtt lepörgött rémképben jelent meg. Könnyekkel telt vöröslő szeme egyre jobban zúzott össze belül, fájdalomtól facsart lelkem néma sikolyaiként gördültek le arcomon a forró könnyek, melyek perzselték bőröm. Erőtlenül rogytam le Adam mellé a székre, és elfúló hangon próbáltam szavakká formálni a bennem folyamatosan körtáncot járó kérdést:
- M..Mi történt? Mi történt, Adam!? - sikoltottam fuldokolva, a torkomban lévő otromba gombóc pedig egyre csak nőtt, mintha bűnöm revánsául meg akarna fojtani. Adam viszont nem válaszolt, csak üveges tekintettel bámult a folyosó másik végébe, de  a szemeiben éppen csak megcsillant a várakozás, mire fülemet tompa, halk léptek zaja csapta meg. Gyengén pillantottam oda, s szemembe egyre több könny telt, mikor megpillantottam egy fehér köpenyes alakot, ahogy éppen felénk közeledik. Oda lépett Adamhez, majd megérintette a vállát.
- Bemehet hozzá, Mr. Lambert. - azzal meg is fordult, és elment. Utána akartam kiabálni, hogy várjon, de a kétségbeesés olyan szorosan fonta körém a karjait, hogy képtelen voltam rá. Adam lassan felemelkedett, majd elindult. Léptei bizonytalanok, tétovák voltak, majd megállt az egyik ajtó előtt, a kilincsre helyezte remegő kezét, majd habozva benyitott, de mielőtt belépett volna, láttam, hogy megrándult az arca...
Josh szemszöge:
- Na mi van, Szöszi, merre van a palimadarad? - vigyorogtam rá felkönyökölve az ágyban, fürkésztem a cuki arcát. Olyan kisfiús volt, a fene sem gondolta volna, hogy a húszas éveiben jár. Személy szerint tizennyolcnak tippeltem volna.
- Nem tudom.. - ó, ember, látom rajtad, hogy hazudsz. De semmi kedvem összeveszni veled, ha már ilyen jó "társ" vagy. Felszusszantam, majd felültem.
- Hát jó. Aztán nehogy megint félbeszakítsanak minket. - kacsintottam a jól begyakorolt szívtipró mosollyal, mire felnevetett.
- Te aztán értesz a szédítéshez, Rómeó! - felkuncogtam, majd megráztam a fejem.
- Nos, Csillagszemű, kérsz valami... finomat? - kacsintottam, és láttam a szemeiben, hogy leesett neki, miről van szó, de azért húzta a dolgot.
- No, csak nincsen itthon makaróni? - vigyorgott szélesen.
- Az sajnos nincs, de van ám más. - hozzábújva leheltem a nyakába...
Adam szemszöge:
Remegve léptem be Vivienn szobájába, s a térdeim is összecsuklottak, ahogy láttam őt a kórházi ágyon fekve tucatnyi sebbel, kötésekkel, törött kézzel. Leültem a mellette levő székre, és csak néztem üres tekintettel. Nem tudtam megszólalni, beszélni hozzá, hátha hallja. A gondolataimat sem tudtam értelmes, logikai sorrendbe rakni, vagy egyáltalán elkülöníteni szavakat egymástól, egy hatalmas, ködös, sűrű, átláthatatlan massza volt a fejemben, ami megbénított teljesen. Az arcára simítottam, és elöntötték a könnyek a szememet. Fogalmam sem volt, mi lesz most. Nem a karrierem miatt. Jelenleg az hidegen hagyott. Vivienn nem csak a managerem volt, hanem a barátom. Az egyik legjobb barátom, akire mindig számíthattam, aki mindig tudta, mit kell tenni, aki sosem hibázott. És most valami barom miatt itt fekszik tehetetlenül, és nem tudni, hogy mi lesz vele. Felébred, kinyitja újra vajon a szemeit? Hallhatjuk még a hangját, a nevetését? A szám elé tettem a kezem, és csak figyeltem Viviennt, miközben emésztett a kétség, hogy magához fog-e valaha térni. Lehajtottam a fejemet Viv ágyának szélére, és szorosan lehunytam a szememet. Éreztem, ahogy a hatalmas fekete köd magával ragad, majd minden eltűnt előlem.
Josh szemszöge:
Izzadtan, egy szál alsónaciban vonultam ki a konyhába, hogy vigyek egy kis vizet a Szöszinek. Egy nagy bögrével a kezemben ültem le az ágy szélére, de addigra bealudt. Elmosolyodtam, belemártottam két ujjamat a vízbe, majd ráfröcsöltem, mire nagyot szisszenve tért magához.
- A vized, Csillagszemű. -vigyorogtam szélesen, ő pedig bevágott egy műdurcit. - Kéred a többit is a fejedre?- vontam fel az egyik szemöldököm egy játékos mosollyal, mire mosolyogva fogta meg a bögrét.
- Inkább a fejembe. -kacsintott majd belekortyolt, közben engem figyelt.
- Na de komolyan, Szöszi... Merre van a palid?-könyököltem a térdemen, ő pedig elég feszültté vált.
- A kórházban... - motyogta. Úgy van Szöszke, tudtam, hogy marha vagy, de hogy ennyire...
- Mi történt vele?
- Vele semmi. A managerét elütötte egy kocsi.
- Figyu, Szépség, ha ezt folytatni akarod akkor menj vissza hozzá, hogy elhigyje, hogy mellette agy bajban is. Különben úgy lapátra tesz mint a huzat és vége a luxusnak. -figyelmeztettem. Nem akartam hogy Adam kidobja mert akkor az én nyakamra jön. Alkalmanként jól jön, de hogy folyton itt legyeskedjen az nem kell.
- Ugyan, maximum pár karcolás, meg egy törés enyhe agyrázkódással... - legyintett - Már biztosan vígan beszélgetnek, és eszükbe sem jut, hogy itt vagyok és veled töltöm az időm. -mosolygott rám édesen. Pontosan tudta a kis piszok, hogy nem tudok ennek ellenállni. Az más kérdés, hogy kedvem sem volt.
Tommy szemszöge:
Döbbenten, sokkoltan figyeltem hol Gwent, hol Adamet, hogy melyik kap előbb agyvérzést vagy gyomorfekélyt, esetleg szívrohamot. Blani vígasztalta Gwent, Adam pedig órák óta bent kuksolt Viviennél. Nagyot sóhajtva keltem fel, és benyitottam hozzá. Adam nem mozdult, csak meredt a kómában fekvő Vivre. Összeszorult a gyomrom, de magam után behúzva az ajtót leültem Adam mellé.
- Haver...- kezdtem bele, de ötletem sem volt, hogyan kellene folytatnom. Rám emelte tekintetét. Az a nézés, az a fej... Basszus, valósággal megijesztett, így inkább mély kussban ültem mellette.
-  Fel fog ébredni? - dőlt nekem elgyengülten, én pedig automatikusan átkaroltam.
- Biztos vagyok benne, hogy igen. - rohadtul nem voltam benne biztos, hogy valóban felébred, a kétség folyton csak gyötört.
Blanka szemszöge:
Szorosan öleltem magamhoz nővéremet, aki éppen maga alatt bámult kifele az ablakon a lábait ölelve.
- Gwen, nem a te hibád...
- Hát kié? Adamé mert otthon volt? Vivienné, mert el akarta mondani neki az igazat!? - förmedt rám, én pedig kicsit megszeppena pillantottam el. Gwen felsóhajtott.- Ne haragudj...
- Szerintem az autós hibája, aki mem figyelt... - mondtam halkan, Gwen pedig szimplán nekem dőlt. Átkaroltam és a fejére pusziltam. Akkor pillantottam meg Tommyt kirontani Viv kórterméből.
Adam szemszöge:
Fogtam Vivienn kezét, és simogattam a kézfejét a hüvelykujjammal, közben képzeletben teljesen másfelé jártam. Időben és térben is. Pár nappal arrébb, amikor Viv már felébredt, és mivel kutya baja, kiengedték a kórházból. Mindenki nagyon boldog, a csapattal bulizunk, táncolunk, éneklünk, hívunk haverokat is. Tommy Blanival romantikázik, Viv és Gwen szerez valakit a buliban, mi pedig Chrissel turbékolunk... Chris. Nincs itt, pedig akkora szükségem lenne most rá, mint eddig soha. Vajon merre lehet?
-Chris... Hol vagy? - suttogtam magam elé, és Tommy abban a pillanatban rohant ki az ajtón.

24. Rémálom

Tommy szemszöge:
Döbbenten ültünk mindannyian a nappaliban, és kattogott az agyunk, hogyan is kellene ezt tálalni Adamnek. Mert az, hogy erről tudnia kell, az biztos. Nem hagyhatjuk, hogy ez a kis senkiházi betolakodó tönkre tegye. Viszont érzékeny ember. Fájni fog lenni. Legszívesebben belemasszíroznám azt a férget a falba... Felsóhajtottam.
- Mit gondoltok? - néztem körbe a társaságon.
- Nos, ha én mondom el neki, az senkinek sem lesz jó, szóval... Ki az a bátor aligátor, aki erre vetemedik?
- Rólam tudja, hogy Chris nem a szívem csücske, szóval nekem nem hinné el...
- Nekem elhinné... De én nem akarom bántani... - nézett ránk Gwen elkínzottan.
- Gwen, ezzel nem bántod. Ezzel felnyitod a szemeit. Segítesz rajta. - fogta meg a vállát Viv.
- Igaza van, Gwen. - helyeseltem.
- Hogyan kellene tálalnom neki?- sóhajtott.
- Majd kitalálunk valamit. - biztattam  de nem voltam benne biztos, hogy kitudunk eszelni egy olyan szöveget, ami kíméletesen vezeti rá Adamet az igazságra. Létezik egyáltalán olyan? Az a kis szemétláda csalja, és ha ezt megtudja, az mindenképpen fájni fog neki...
Alex szemszöge:

Összetoltam a hátsó szobában négy széket, és rájuk fektettem Josht. Szép volt haver. Talán Adam bal-horogjától észhez tért. Barom...  Bár kiről is van szó? Esélytelen, hogy pont Joshua Grey tanuljon bármiből is. Legyen az pofon, legyen az szó, legyen az hegyi beszéd... Egy zacskóba raktam egy kis jeget, majd a már szivárvány színekben játszó állára tettem neki, közben próbáltam ébresztgetni. Egyik felem köszönetet mondott Adamnek, hogy megpróbálta észhez téríteni ezt a majmot, a másik viszont átkozta azért, hogy konkrétan kiütötte, és játszhatom neki az ápolót. Egyszer jöjjön vissza a hangom, elmagyarázok neki pár dolgot, esküszöm. Már belefáradtam a hülyeségeibe. Igen, szeretem, mert a barátom, meg minden, de sok az amit művel. Remélem észhez tér majd az én kelekótya idióta szívtipró haverom...
Adam szemszöge:
Otthon Chris azonnal rácuppant a laptopjára. Pedig már kezdtem reménykedni, hogy együtt tölthetünk kettesben egy romantikus estét, de keresztbe vágta a dolgot, így hát hagytam az egészet. A konyhából kivettem egy üveg energiaitalt, mert igen csak rám fért ez után a nap után. Körülbelül négy óra alvás után végig pörögni a teljes Ellen showt, majd mikor végre valahára haza értem, Chris szőrén-szálán eltűnt, ami nem hagyott aludni, így rohanhattam érte. Erre mi derül ki? Az a rohadék kiszívta a nyakát, és ki tudja mit csináltak még! És nem sül le arról a büdös nagy pofájáról az a vastag bőre, hogy még van képe cukkolni is! A pofátlanság netovábbja, ha nem lett volna Chris ott, akkor talán meg is fojtom azt a rohadékot, majd ott hagyom egy sötét sikátorban, hogy legalább a patkányoknak egyen belőle valami haszna... Egyre mérgesebben vettem a levegőt, és meredtem az ablakon túli világra. Észre sem vettem, hogy az üveg majd eltörik a kezemben, csak amikor Chris finoman maga felé fordított.
- Adam, mi a baj? - finoman az arcomra simított, én pedig kapásból lenyugodtam. Van valami varázslatos az érintésében. -  Kicsim, szinte fújtattál... Min húztad fel magad?
- Semmin... Ne aggódj, minden oké - mosolyogtam rá, és játszadozni kezdtem a hajával, mire felkuncogott, és a mellkasomnak döntötte a fejét. Kis törpe. Legszebb, legcukibb, legjobb törpe a világon. Szorosan magamhoz öleltem, ő pedig visszaölelt, majd ajkaink egy forró csókban forrtak össze. Nem olyan volt mint régen. Hidegebb volt, távolságtartóbb. Az én hibám volt... Túlságosan felhúztam magam...
Tommy szemszöge:
- Nekem ez nem megy! - ugrott fel Gwen a kanapéról, majd fel-alá kezdett járkálni, miközben a homlokát dörzsölte.
- Figyelj, valahogy meg kell tudnia... - felelte Vivienn
- Akkor mondd el neki te! - förmedt rá Gwen, mire Viv elhúzta a száját. - Ne haragudj... - sóhajtott fel, majd visszahuppant mellém a kanapéra. Dörzsölgettem megnyugtatóan a hátát. - Vajon melyik a jobb? Ha magától tudja meg, vagy ha elmondom neki? - körbenézett tanácstalanul.
- Nos, szerintem mondd el neki. És szerintem hagyni fogja Chrisnek hogy egy ideig játssza a szerepét, majd valami olyat kitalál, hogy Chris utána élete végéig az ideggyógyászaton lesz. Rá is férne a majomra... - Erre elég érdekesen néztek rám, én pedig széttártam a karjaimat. - Most mondjátok, hogy nincs igazam!
- Mondjam? Bevállalom - kuncogott Viv.
- Ne már, az a kerti törpe átvágja Adamet! - ha kimondanám, hogy mit tennék vele, ha ketten lennénk egy sötét betonfalú szobában, szerintem félni kezdenének tőlem...
- Majd... elmondom neki. Fel kell készülnöm arra a világfájdalmas arckifejezésre. Nem akarom megint látni szenvedni! - lebiggyesztette az alsó ajkát, és a földet nézte.
- Na jól van, gyerekek, ne szerencsétlenkedjetek! Gwen, ha te nem, majd én elmondom neki. - azzal a lendülettel felkelt, és elindult kifele. Mi pedig felpattantunk, és siettünk utána.
- Várj, Viv! - kiáltott utána Gwen. - Biztos most kellene?
- Igen! - fordult vissza, majd gyalog vágott neki az útnak.
Alex szemszöge:
Élvezetes volt azt a rengeteg vendéget kiszolgálni egyedül. A hangom nagyjából kezdett visszatérni, de még elég rekedt voltam. Josh hátul lazult az összetolt székeken, amíg én gürcöltem. Már minimum két órája. Biztos vagyok benne, hogy felébredt, nem én vagyok a bunkó, hogy gondolatban lehordom. Maximum fél óra neki, amíg az ilyenekből kikecmereg, utána maximum nevet rajta... Dolgoztam, készítettem a sok embernek a kávékat, akik persze hőbörögtek, hogy milyen csiga lassú vagyok, egy rohadt teknős is jobban csinálná nálam. Én persze nem szólhattam vissza, mert úgy rúgtak volna ki, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Az egyik kávé tervét sikeresen keresztül húzta és egy takarítás tervével helyettesítette drága barátom a csodás, felnőttes ijesztegetésével... Hogy rohadna meg. Igyekeztem gyilkos tekintettel nézni rá, mintha képes lennék lézert lövellni, és a tekintetemmel kettévágni őt.
- Húzz dolgozni - sziszegtem rekedtesen
- Jó, jó, megyek már, apu! - nevetett, és vette fel a rendeléseket, én pedig megforgattam a szemeimet. Egyszer térnél észhez...
Adam szemszöge:
Az energiaital megtette a hatását hála a jó égnek. Nem akartak a szemeim lecsukódni, így koncentrálhattam a sminkem lemosására, valamint az otthoni viseletem kiválasztására. Chris még mindig kockult, de mikor végeztem, leültem mellé.
- Mit csinálsz, Vikingem? -mosolyogtam kedvesen, majd a kijelzőre pillantottam, amin ott díszelgett az asztal a háttérképpel.
- Semmi különöset - dőlt nekem, én pedig automatikusan átkaroltam.
- Na, miért titkolod el? - mondtam kisfiúsan, majd a fejére pusziltam, mire felkelt mellőlem, és becsukta a laptopját.
- Nem titkolom el, Adam.
- De nem is osztod meg velem. - dőltem hátra, ő pedig a szemeit megforgatva indult el a konyha felé.
- Mert nem a te dolgod. - felelte közömbösen, ami rosszul esett. Mit rontottam el? Miért viselkedik így velem?
- Naaa, Szívem, ne csináld már-mosolyogva keltem fel és mentem utána.
- Miért, mit csinálok? - nyitotta ki és túrt bele a hűtőbe.
- Olyan furcsa vagy... - az ajtófélfának dőltem, és figyeltem.
- Nem vagyok az.
- De igen, az vagy. Olyan távolságtartóan viselkedsz velem... Miért?
- Nem vagyok romantikus hangulatban. - oda lépett az asztalhoz, majd kitöltött magának egy kis tejet egy pohárba, majd bele kortyolt.
- Hát jó. Ha nem, hát nem... Majd szólj, ha hajlandó vagy elmondani, mi a bajod... - megfordultam, és elindultam a nappaliba egy sóhaj kíséretében, mikor dudálást, majd egy hatalmas csattanást hallottam. Egészen közelről.Rohanni kezdtem az ajtó felé, amit aztán majdnem ki is téptem a helyéről, majd kirohantam a járdára. A látványtól földbe gyökerezett a lábam, egy hang nem jött ki a torkomon, pedig sikítani tudtam volna, ahogy láttam a manageremet a földön fekve eszméletlenül, vérbe fagyva. A mellkasomat valami hihetetlenül szorítani kezdtem, a lábaim cserben hagytak, az agyam teljesen elhomályosult, egyetlen tiszta gondolatom nem volt, képtelen voltam egy értelmes mondatot összerakni, sem cselekedni, csak bámulni Viviennt, ahogy az út közepén fekszik élet és halál között lebegve. Tudtam, hogy muszáj tennem valamit, de az agyam hiába küldött jeleket a testem többi részébe, azok figyelmen kívül hagyták azokat. Nem hittem el, reméltem, hogy ez csak egy rossz álom, hogy ez nem történik meg a valóságban, csak valami rossz vicc. Hogy Vivienn a következő pillanatban felkel, és nevetve borul a nyakamba megnyugtatva, hogy ez csak egy vicc volt. De nem. Nem történt semmi. Vivienn tovább feküdt mozdulatlanul. A következő percben már hallottam is a szirénák hangját, feltételezhetőleg Chris hívta ki a mentőket. Rögzítették Viv testét, feltették egy hordágyra, majd betessékeltek mellé az autóba. A remény, hogy ez csak egy rémálom, szerte foszlott, amint megérintettem óvatosan Vivienn kezeit, s éreztem a combomon forró könnyeimet.