10. Miért fojtod el?

Csak ültek az üres szobában  szótlanul. Ismét ugyanaz a két gimnazista nézett szembe egymással, mint lassan már több mint 10 éve. A különbség pusztán az volt, hogy a két gimnazista immáron 30 évet megélt testben találta magát, s lelküknek dupla annyi fájdalommal kellett megküzdenie. Adamnek és Gwennek fájt az, ami barátaikkal történt. Adamnek fájtak azok a szavak, amelyeket Lynn vágott hozzá. Fájt az, hogy alaptalanul gyanúsítja. Fájt az, hogy gyűlöli emiatt. Gwennek pedig fájt az, hogy Adamet ismét megsebezték. Olyan rég látta szomorúnak, összetörtnek, és úgy örült annak, hogy mindig mosolygott! És most tessék. Újból sikerült valakinek sebet ejtenie hegekkel díszített szívén, amely most újból vérzik.  Az óra hajnali kettőt ütött, és ők még mindig hol egymást, hol a padlót nézték, de nem szólt egyikük sem semmit. Gwen meg akarta törni a csendet, de nem tudott mit mondani. Napok óra ment már ez így. Adam csak ül egyhelyben, alig eszik, csak akkor mozdul el, ha a mosdóba megy. Vajon tényleg igaza van Lynnek? Tényleg az ő hibája lenne az, ami történt? Rossz ember lenne tán? Hiába próbál jót cselekedni, mindig balul sül el. Talán tényleg az ő hibája minden, talán hatással volt Montera. Talán igazak rá azok a szavak, amelyeket Lynn vágott hozzá mérgében.
-Adam?-szólította meg a lány Adamet, aki csak ránézett és elmosolyodott. Tudta jól, hogy nem őszinte a mosolya, tudta, hogy ez csak egy erőltetett grimasz volt.-Adam…-kezdte óvatosan, megfogta a kezét-Figyelj… Nem kell játszanod előttem….
-Nem játszom.-vágta rá mereven a srác. Talán kicsit túl gyorsan és mogorván, mivel Gwen nagy szemekkel nézett rá. Vígasztalás képpen megsimogatta a lány kézfejét hüvelykujjával.
-Tudod jól, hogy én a maszk mögé látok. Tudom, hogy nyomja a lelkedet ez az egész cirkusz, és ha szeretnéd, nekem nyugodtan elmondhatod.
-Ugyan, Gwen…-rázta meg a fejét Adam. A lány ténylegesen a maszk mögé látott, pontosan leírva mit érez.
-Kérlek, Adam! Csak törj ki! Add ki magadból! Ez így nem fog menni, ha magadba fojtod, érted!? Egyszerűen nem tűröm el, hogy a fájdalmad belülről emésszen fel. A barátom vagy. Nem hagyom. Fogtad!?-fogta meg Gwen Adam vállát erősen, aki csak az ölébe fektetett kezeit bámulta. –Folyamatosan remeg e kezed…-folytatta a lány halkabban, kedvesebb hangvételben.-Sosem láttalak még ilyennek. Az arcod semmit nem tükröz, a mosolyod sosem őszinte. Néha egy-egy pillanatban amikor a maszkod repedezik, látszik a szemedben a fájdalom. Ez így nagyon nem jó. Kérlek, hagydj, hogy segítsek.
Adam nem válaszolt. Hisz mit is mondott volna? Tudom, Gwen, de... De mit? Azt, hogy Gwennek igaza van, azt mindketten tudták, de Adam nem akart megszólalni. Ha kimondja, hogy igaza van, azzal beleegyezik abba, hogy a viselkedésén változtatni fog. Méghozzá azonnal. De ezt nem akarta! Ha kiadna magából mindent, ha engedne mindent a felszínre törni, valószínűleg elég drámai, látványos, és egyáltalán nem mindennapi jelenetet hozna össze, amivel ciki helyzetbe kerülne Gwen előtt, illetve ha Tommy és Chris épp akkor toppan be, el is áshatja magát szépen a hátsó kertben. Azt nem is említve, hogy egy ilyen kitörésén nincs az az isten, aki tud segíteni. Maximum maga a probléma forrása: Lynn. Betoppanna, és közölné, hogy nem mondta komolyan azt, amit a kórházban a fejéhez vágott, és a szívét tépte szét, Monteval jó barátok maradnak, Adamnek semmi köze a dologhoz, szeretne elnézést kérni. Na persze. Lynn pont ilyen. Esélytelen. Elmélkedéséből Gwen érintése ébresztette fel. Mutatóujja lágyan ért a fiú arcához, arról egy sós könnycseppet törölve le. Hirtelen felpillantott kissé ijedten. Észre sem vette, hogy potyogni kezdtek a könnyei. Hogyan feledkezhetett meg ennyire magáról!? Kell neki kalandoznia gondolatban. Csak gyorsan felkelt, megrázta a fejét, megtörölte az arcát, majd besietett a szobájába. Gwen egy ideig nézte Adam ajtaját, majd lehajtotta fejét, arcát a tenyereibe temette. Tudta, hogy ha utána megy, nem ér el vele semmit. Egyébként sem lehet csak úgy betörni Adam szentélyébe, ilyenkor pedig egyenesen bűn.  Hogyan lehetne rajta segíteni, ha nem hagyja…? A fenébe is Adam, így sosem lesz belőled semmi, ha ezt folytatod! Gwen idegesen felállt, majd kiment Tommyhoz és Chrishez  a nappaliba. Kérdően néztek rá, elért-e valamit a lány, aki csak megcsóválta a fejét.
-Mondtam, Gwen, nem működik nála ilyenkor semmi… Mondhatsz neki azt, amit akarsz, csillámporos glampónik is potyoghatnak az égből, őt az is hidegen hagyja…
-Tudom, ilyenkor csak hagyni kell... De sosem láttam ennyire szomorúnak...-panaszolta Gwen, majd hallotta a felcsendülő Queen számokat, amelyek egyre hangosabban dübörgették a falat. Chris hirtelen felpattant, mindketten rá néztek.
-Bemegyek hozzá!-jelentette ki elszántan, majd megindult, mire mindkét tag a karjánál fogva rántotta vissza.
-Nononononono, kisherceg!-mondta Gwen úgy, mintha egy kisgyereket szidna-Leszedi a fejedet... Vagy ha azt nem is, a hajad tuti ott marad.
-De valamit tenni kell! Mióta megy ez így? Engedjetek, kérlel! Saját felelősségre. Na?-kérlelte Chris, mire a tagok lemondóan sóhajtva engedték el.
Chris elindult Adam szobája fele. Kopogott, de Adam nem hallotta a zenétől. Tudta, hogy felesleges volt, hisz szinte a gondolatait sem hallotta. Egyszerűen benyitott. A látvány, ami fogadta, ledöbbentette.

9. A te hibád

Adam, Gwen és Chris lóhalálában rohantak a kórházba.  Gwent még mindig rázta a sírás, Adam próbálta nyugtatgatni, de hiába, a lánynak egyre csak potyogtak a könnyei. Adam és Chris inkább csak lapítottak, olykor megsimogatták a lány hátát, aki rettenetesen aggódott szeretett barátnőjéért, aki számára egyelőre ismeretlen okból próbált véget vetni életének. Nem is értette, miért tette, hisz körülötte minden olyan tökéletes volt! Az élete, a házassága, a barátai, illetve a kinézetére sem panaszkodhatott. Sokan megfordultak utána. Egészségügyileg is teljesen rendben volt, leszámítva kissé labilis idegzetét. Chris nem igazán ismerte Lynnt, ellentétben Adammel, és Gwennel, akiket majd megölt az aggodalom, és a tehetetlenség, bár Adamen ez nem látszott. A keze enyhén remegett, egyedül ez jelezte nála az idegességet, illetve az, hogy meredten bámulta a parkettát. Sosem volt az a szívbajos típus, aki egy rossz hírtől a falba kapaszkodva, remegő térdekkel, sápadtan, zokogva próbál eszméleténél maradni. Ő megtartotta magának, ha ideges volt. Nem szerette kimutatni, utálta azt érezni, hogy sebezhető, hogy mások a veséjébe látnak, úgy kimutatja az érzelmeit. Érdeklődtek Lynn holléte felől a recepciónál, majd sietős léptekkel indultak el a mutatott irányba. Leültek mind a hárman egy-egy székre a folyosón, és vártak. Chris egy nagyobb darab, feketés hajú férfira lett figyelmes, aki éppen Lynn szobája előtt járkált fel-alá idegesen, olykor-olykor bepillantva a kórterem ablakán. Óvatosan oldalba bökte Adamet.
-Adam, ő ki?-intett diszkréten Monte felé a fejével, Adam pedig követve a pillantását Montera nézett. Se szó, se beszéd, felállt, és odasietett Montehoz, aki csak akkor vette észre, amikor Adam megragadta a vállát, hogy álljon meg.
-Hé, Monte. Vá… Ember, álljál már le!-próbálta Adam arra bírni a gitárost, hogy maradjon meg egyhelyben.-Na. Gyere, ülj le, és mondd el szépen, mi történt.-kérte BB, majd mindketten leültek Gwenhez és Chrishez. Kissé kínosnak érezte a helyzetet a téma miatt, de a többiek nyomására részletesen beszámolt mindenről, mire Gwent egy újabb zokogó görcs kapta el.  Tudta, hogy Lynn idilli életének egyik alappillére zúzódott össze, aminek az eredménye az lett, hogy Lynn élete is kettétört. Ki tudja, hogy Lynnek ez volt-e az utolsó kísérlete… Ha egyáltalán túléli. Hiszen azt sem lehet tudni, hogy mit tett magával! Hány gyógyszert szedett be?  Milyen gyógyszert? Irgalmatlan stressz hatás… Montenak sem lehetett könnyű az utóbbi időszak. Adam ezt tökéletesen megértette, hisz ő is átment ezen, csak neki akkor nem volt sem felesége, sem barátnője. Kisebb korában ki tudja, hogy nehezebb volt-e, mint Montenak. Minden esetre elhatározta, hogy támogatni fogja. Ő is megkapta a megfelelő támogatást a családjától, tudja pontosan, hogy mennyit jelent. Lynn viszont nem könnyíti meg egyáltalá a dolgot. Nem is értette, mire volt jó ez az öngyilkosdi. Csak ráfogta Lynn gyenge idegzetére az egészet, és szorosan magához ölelte Gwent. A kórterem felé nézett, ahonnan egy orvos lépett ki. A következő pillanatban pedig már Monte is mellette volt. Csodálkozott is, hogy Monte, akit egy lusta dögnek ismert meg, szinte oda teleportált az orvos mellé. Miket ki nem hoz a stressz, az izgalom az emberből. Szédületes. Mindannyian oda mentek, hogy hallják, mit mond az orvos.
-A nehezén túl van, nincs életveszélyben. Ha szeretnének, bemehetnek hozzá.-Monte kissé megkönnyebbülten lélegzett fel, majd hirtelen össze is rezzent, ahogy Tommy lefékezett mellettük.
-Rohantam, ahogy csak tudtam. Mi történt? Jól van Lynn?-zihálta gyorsan, majd Chrisre tévedt a tekintete. -Szia. Tommy Joe Ratliff-nyújtotta felé a kezét, Chris pedig semmilyen érzelmet nem tükröző arccal rázta meg a kezét és darálta le a nevét. A szimpátia nyomokban sem volt meg. Immár öten léptek be Lynn kórtermébe, aki csak meredt hasán összekulcsolt kezeire, és ráncolta a szemöldökét. Monte kapásból befoglalta az ágy melletti egyetlen széket, szinte reszketve ért a nő arcához.
-Ho… hogy érzed magad?-kérdezte halkan, mire Lynn dühösen nézett férjére.
-Azt kérdezed, hogy érzem magam? Komolyan kíváncsi vagy rá?-kezdte halkan. Vihar előtti csend. Nem volt szükség jóstehetségre, hogy előre lássuk, hogy a nő hangját egyre csak emelve folytatja a választ.-Becsapva. Átverve! Megalázva, Monte! Cserbenhagyva! Szerinted hogyan érezném magam!? A gyomrom miatt sikítani tudnék, ha nem fájna jobban az, amit velem tettél! Gyűlöllek.-az utolsó szót csak sziszegte a fogai között. Nem tudni, hogy nyomatékosítás céljából, vagy a hasa miatt, amely fölött megszorította a takarót. Gwen Adam karjába temette az arcát, aki csak beharapta az alsó ajkát. Tommy lehajtotta a fejét, Chris pedig nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Tulajdonképpen tök ismeretlen emberek acsarkodásának volt szemtanúja, így csak állt, és bámészkodott kifele a vele szemben lévő ablakon. Lynn végignézett mindenkin, szemmel láthatóan nem zavarta, hogy mind szem- és fültanúi voltak annak, ahogy levisította Montenak azt a kevés haját is. Szeme megakadt Adamen. Tekintetük összekapcsolódott. Adam aggódva nézett az asszonyra, aki úgy nézett rá, hogy ha gyilkolni tudna a tekintetével, Adamet valószínűleg már nem tudhatnánk az élők sorában.
-Minden a te hibád.-jelentette ki.-Csak a te hibád.-Adam értetlenül nézett rá, majd megrázta a fejét.
-A… az enyém? Nem értelek, Lynn.-mondta óvatosan. Fogalma nem volt, Lynn honnan kombinálta össze, hogy az ő privát életükben lévő probléma hogyan lehet az ő hibája, ha egyszerűen semmi köze nincs hozzá, sőt, Monteval szóba sem került a magánéletük. Maximum a „Hogy van a család?” kérdés kapcsán. De erre is csak egy szavas válaszokat adtak egymásnak.
-Ne játszd nekem az ártatlant, Lambert. Tudom, mi folyik itt. Te vetted el a férjemet! Te voltál az, tudom, jól! Miattad lett meleg az én férjem, Adam, nyolc év házasság után! Tönkre tettél minket, te szemétláda!  Te utolsó, mocskos szemétláda! Nem kell tovább játszanod, mutasd ki, mennyire boldog vagy, hogy elérted a célod, te patkány! –látta, hogy Adam elképed. Nagy önuralomra volt szüksége, hogy ne törjön ki ő is. Mi a franc van!? Hogy a fenében lehetne már az ő hibája az, hogy Monte nem szereti!? Hogyne, hatással van Montera, ezért buzult be az is. Isten barma. Legszívesebben ironikusan a képébe röhögött volna és elmagyarázta volna neki, milyen szintű hülyeségeket hord össze, de senkinek nem volt szüksége nagyobb cirkuszra, így csak finoman eltolta Gwent, keze úgy remegett, ahogy még soha, alig láthatóan elhúzta a száját, és szó nélkül kisétált az ajtón. Lynn pedig utána üvöltött-Hé! Gyere vissza, te rohadék, még nem végeztem! Told vissza a pofád!-alig fejezte be a mondatot, már csapódott az ajtó. Adam pedig elment.

8. Változás

Monte Pittman vonakodva ment be a hálószobába, ahol felesége fekete, csipkés fehérneműben várt rá az ágyon. Elővette legcsábosabb mosolyát, majd mutatóujjával hívogatta imádott férjét. Monte azonban csak lesütött szemmel ült le felesége mellé, majd egy erőltetett mosolyt villantott rá.
-Mi a baj, kicsim?-simított kedvese arcára az asszony felismerve, hogy valami nincs rendben.
-Semmi, Lynn… Csak fáradt vagyok.-mondta halkan a férfi, kezét pedig felesége kezére tette, és a tenyerébe puszilt.
-Látom, hogy valami nyomja a lelked. Ha valakinek, nekem nyugodtan elmondhatod. Bízz benne, kicsim.-mondta az asszony, majd férje hajával kezdett el játszadozni, mire az nem szólt semmit. A nő gyengéden elkezdte Monte arcát puszilgatni, majd lassan, de biztosan haladt annak a szája felé. Lynn két keze közé vette Monte arcát, majd lágy csókot lehelt az arcára. Legnagyobb meglepetésére a férfi eltolta.
-Lynn, valamit muszáj elmondanom. Nem bírom tovább…-hadarta halkan Monte lesütött szemmel.
-Mondd, Kincsem.-nézett aggódva Lynn imádott férjére, aki számára a világot jelentette. Örült, hogy Monte nem titkolja el előle azt, ami éppen a szívét nyomja.
-Próbálj megérteni, kérlek. Nekem sem könnyű ezt az egészet… elfogadni.-mondta komolyan Monte, mire Lynn felnevetett.
-Ugyan már, Monte, csak nem ennyire súlyos a dolog! Csak nem azt akarod mondani, hogy 8 év házasság után rájöttél, hogy meleg vagy!-mondta nevetve a nő, mire Monte csak lesütötte a szemét. Lynn rátapintott a lényegre. Mintha különös érzéke lenne ezekhez a dolgokhoz, csak éppen a nő ezzel nem volt tisztában. Hirtelen elkomolyodva nézett Monte szemébe.
-Ide figyelj, Pittman, ha megcsalsz, azt mondd a szemembe, ne találj ki idétlen meséket, fogtad?-emelte meg a hangját, Monte pedig csak felsóhajtott-Ki az a nő? Ismerem? Vagy egy vadidegen?-Lynnből csak úgy áradtak a vádló szavak, Monte nem győzte leállítani.
-Lynn… Lynn, állj le! Nincs semmi féle nő a dologban! Komolyan beszélek.
-Nem… Nem Monte, nem hiszek neked. Hülyeségeket beszélsz. Nem lehetsz meleg… Nem…-hitetlenkedett, bár a végén már csak magát próbálta nyugtatni.-Ez csak egy rossz vicc, egy rémálom, ugye? Monte, mondd, hogy ez egy rossz vicc! Gyerünk, MONDD!-fakadt ki a nő, felkelt és dobbantott egyet-Monte, szólalj már meg! Mondd, hogy viccelsz!
-Úgy sajnálom…-motyogta halkan a férfi, majd tajtékzó felesége után nyúlt, aki elrántotta a kezét és felképelte, majd a fürdőszobába viharzott. Monte sóhajtva állt fel és kopogott a fürdőszoba ajtaján.
-Lynn… Lynn, kérlek!-kérlelte Monte a feleségét-
-Hagyjál békén! Tűnj innen!-ordította az asszony.
-Csak próbálj meg megérteni!-emelte meg a hangját a férfi.
-Tűnj innen! Menj már! Nem akarlak látni!-ordított tovább a nő, Monte pedig idegesen trappolt kifele a házból, egyenesen ki az udvarra, ahol leült egy padra, és az arcát két tenyerébe temetve sóhajtott fel ismét. Közel fél éven keresztül színészkedett, csak hogy Lynnt boldoggá tegye. De itt volt a vége, nem bírta tovább, egyszerűen elege lett. Teljesen biztos volt a dolgában, rájött, hogy melyik fél vonzza őt jobban. A válasz teljesen egyértelművé vált. A felesége, aki elvileg mindennél jobban szereti, nem tudja elfogadni őt. Persze, meg kell értenie, hisz nem lehet könnyű neki sem megtudni, hogy a férje hirtelen elkezdett a saját neméhez vonzódni. Tiszta abszurd. Talán egy kis idő után lenyugszik, megbeszélik a dolgot. Az már biztos, hogy válás lesz a dologból, hisz egyikük sem lehet boldog tovább ebben a kapcsolatban. Barátként válnak el, vita nélkül, ahogy azt kell. Szerette Lynnt. Talán nem szerelemből, de szerette, és nem akarta teljesen elveszíteni. Fogalma sem volt, mit kellene tennie. A nőnek fogalma sem volt, Monte min ment keresztül az elmúlt időszakban. Viszont most ő sem tudja, hogy Lynn min megy keresztül, hogyan dolgozza ezt fel. Mit gondol, mit érez, mihez akar kezdeni. Talán jobb lenne, ha felmenne hozzá, nehogy valami butaságot csináljon. Összepakoljon és otthagyja, vagy esetleg Monte cuccát kezdje kihajigálni az ablakon. Ismerte már a nőt, kissé labilis, nem minden esetben kezeli megfelelően a problémákat. Ha valamin nagyon felhúzza magát, akkor beszámíthatatlan lesz, nála sosem lehet tudni, hogy ha ideges, akkor mikor és mit fog tenni, pláne, hogy milyen meggondolásból. Monte ahogy ezeket végiggondolta, futólépésben ment fel az emeletre. Lynnt egyik szobában sem találta, így maradt az a lehetőség, hogy még mindig a fürdőszobában dekkol. Éljen.
-Lynn?-kopogtatott Monte a fürdőszoba ajtaján. Újabb dührohamra számított, hogy Lynn gonosz, és bántó dolgokat vág a fejéhez. Szokás szerint meggondolatlanul dobálózik súlyos szavakkal. De e helyett csak a néma csönd válaszolt. Biztos a fürdőkádban ülve durcizik. Monte felsóhajtva újból bekopogtatott.
-Lynn, semmi értelme annak, amit csinálsz. Gyere ki, beszéljük meg. Megoldjuk, rendben? Oldottunk meg ennél súlyosabb problémákat is.-az utolsó mondat biztos kivágta volna a biztosítékot. De nem tette. Valami nagyon nem volt rendben… Talán Lynn elszökött? Ugyan. Az első emeletről? Hogyan? Letépte a zuhanyzó függönyét és azt lógatta ki az ablakon, hogy aztán le tudjon mászni rajta? Annyira még ő sem bolond. Monte egy utolsót kopogott az ajtón, majd mikor nem érkezett válasz, sőt, motoszkálást sem hallott a szobából, sem hüppögést, szuszogást, fújtatást, hátrált, majd betörte az ajtót. A látvány, ami fogadta, arra késztette, hogy hátrébb lépjen párat, és tartsa vissza a levegőt. Meredten figyelte a nő élettelen, ernyedt testét, ahogy a fürdőszoba padlóján fekszik, körben pedig gyógyszerek hevernek a padlón. Azt hitte, ismeri Lynnt, azt hitte, ennyire semmi nem tudja kiakasztani. Most viszont maga Monte kergette bele az öngyilkosságba!? Az összes vér kiszűllt a fejéből, sápadtan, tátott szájjal nézte Lynnt, közben próbált engedelmeskedni a fejében kiáltozó hangnak, amely ordítota, hogy menjen oda hozzá, hívjon mentőt, tegyen valamit. Remegve indult meg a nő felé, leguggolt mellé. A mutatóujjával kitapintotta a nyakánál a pulzusát, mely veszélyesen lassan, de még lüktetett. Ez valamilyen szinten megnyugtatta. Még nem késő. Gyorsan hívta a mentőket, lehadarta, hogy mi történt, hova kell a segítség, majd a mobilját visszacsúsztatta nadrágja zsebébe. Az ölébe vette a törékeny testet, beszélt hozzá, kérte, hogy tartson ki..  Csak tartotta a kezében feleségét, és egyre homályosabban látta őt, ahogy a szemébe gyűlő könnyek egyre csak gördültek le gondterhelt, aggódó arcán. Az ő hibája lesz, ha a nő meghal. Azért, aki, és ami. Ha Lynnt elveszíti, azt sosem fogja megbocsátani magának.

7. Megtennéd?

Már hajnalodott. A Nap lassan kezdett felkúszni az égen, ahogy Adam, Gwen és Chris is lassan vánszorogtak ki a Starlight discoból. Mind a hárman érezték az alkohol hatását, de ez nem is volt baj, hisz buliztak, jól érezték magukat. Gwen megpaskolta Adam vállát.
-Mindjárt jövök BB, várjatok itt meg.-motyogta a lány majd elindult a járdán egy irányba, Adam pedig bólintott, majd Chris felé fordult.
-BB?-mosolygott a srác.
-Gimis korom óta így hív-mosolygott.
-Illik rád-bólogatott Chris, leült a járda szélére, Adam pedig letelepedett mellé. A srác ásított, majd Adam vállának dőlt, a szemei kezdtek lecsukódni.
-Na látod, ezért kell az a Redbull a vodkába-nevetett Adam, majd átkarolta a srácot féloldalas mosollyal. Tudat alatt ez egy aprócska jel volt a srác felé, bár nem hitte, hogy Chris ezt komolyan fogja venni. Valószínűleg annak tudja be, hogy Adam nem egészen józan, ahogy ő sem. Gwent meg se említsük. Fogalmazzunk úgy, hogy egyikük sem volt szomjas.
-Te Adam…-kezdte Chris és szó szerint belehajolt Adam arcába.
-Naa, mássz ki az aurámból!-tolta el Adam finoman, Chris pedig szimplán eldőlt az úttesten.-Idióta…-letérdelt mellé, megragadta és visszaültette a járdára, mire Chris két karját Adam nyaka köré fonta kapaszkodás céljából. Adam megpróbálta felemelni a srácot, de az alig állt a lábán, és mivel Adam sem volt csúcs formában együtt borultak vissza a kihalt úttestre egymást ölelve. Chris éppen hogy nem verte be a fejét, viszont Adam fájlalta a két kezét, mivel nem csak Chris, hanem saját súlya is ránehezedett a hirtelen földet éréskor. Chris elgondolkozva nézett BBre, mire ő felvonta a szemöldökét.
-Mi va’?-kérdezte kissé nyűgösen, de a srác tovább fürkészte Adam szemeit.-Fáj a kezem, mert ráestél a tehén súlyoddal! Kelj fel, mert nem tudom kirángatni alólad!-kezdett nyafogni Adam, mire Chris lassan hajolt minél közelebb Adamhez, majd ajkaik egy forró csókban váltak eggyé. Adam el is felejtette sajgó kezeit, az elméje is, mintha kitisztult volna. Mintha az alkohol helyébe Chris csókjának hatása lépett volna. Közben érezte, hogy ismét kezd vörösödni, de ez is hidegen hagyta. Tudta, hogy jó volt a megérzése, és igaza volt Gwennek. Talán Cupido megszánta Adamet. Vagy a rajongóit, hisz mégis csak olyan valakibe szerelmesek, aki tök alaptalanul énekel egy nagyon is komoly, meghatározó dologról. De biztosat majd csak egy kiadós alvás után lehet mondani. Ha Chris józanul is újból megcsókolná, akkor valóban teljes lesz az élete. Ha viszont nem, akkor meg lehet beszélni, és maradnak barátok.
Chris végül Adaméknél aludt a vendégszobában, mivel San Franciscoi srác, és Adam lakása egyértelműen közelebb van.  Adam pár másodpercig nézte, ahogy aludt, majd átment a saját szobájába, lezuhanyozott felvette a kisgatyáját, majd bedőlt az ágyába, magára húzta a takarót és már húzta is a lóbőrt. Órák múlva arra ébredt, hogy a feje valami istentelen módon fáj. Ahogy próbált kimászni az ágy alól, olyat esett a padlóra, hogy a szoba bele is zengett, a kiáltása pedig magát a házat rázta meg. Lassan felállt, nagyon szédült, de szerencsére sikerült megállnia a lábain. Erős hányinger kerítette hatalmába. Úristen, mennyit ivott? Volt már egyáltalán ennyire másnapos? Hogyne. Hiszen ezt a kérdést minden egyes alkalommal feltette magának. Bekúszott a fürdőszobába, hogy fogat mosson, aminek a vége az lett, hogy negyed órán keresztül bámulta magát a tükörben a mosdókagylónak támaszkodva, kezében a fogkrémes fogkeféjével, majd végül nagy nehezen, de rávette magát, hogy sikálja meg a szájában elhelyezkedő hófehér gyöngyöket. Mikor végzett, levonszolta magát a konyhába, ahol hamburgerkrémes meleg szendvicset készített magának, és azt majszolta. Gwen finom lépteit hallotta a lépcső irányából. Mikor oda ért hozzá, finoman meglökte.
-Muszáj volt ébresztőórát játszanod pont ma? Szétrobban a fejem!-morogta, majd mindkét tenyerét a feje két oldalára helyezte miközben ráncolta a szemöldökét.
-Bocs.-nyögte Adam, majd folytatta a kajálást.
-Majd… még visszakapod, ha jobb állapotban leszek.-tartotta fel figyelmeztetően a mutatóujját, Adam erre csak egy halk nyögéssel válaszolt. A lány felkapott a pultról egy almát, beleharapott, majd a lépcsőn lefelé igyekvő, szintén kegyetlenül másnapos Chrisré nézett, aki a szeme alapján azt sem tudta, hol van illetve a neve is gondot jelentett neki. Adam is hátrafordult, és a látványra felkuncogott. Aranyosnak találta Chris kómás fejét, amin az a gyötrő másnaposság is dobott.
-Na…-hangzott Chris hosszú, és tartalmas válasza egy nyűgös fintor kíséretében.
-Te sem nézel ki jobban, sőt-nevetgélt Gwen. Hiába fájt a feje, volt hányingere, mindig képes volt viccelődni, és nevetni. Többek közt ezt szerette benne Adam.
-Hát, Gwen, te sem panaszkodhatsz-csípett oda a srác.
-Maradjunk annyiban, hogy mind a hárman csúcsformában vagyunk.-zárta le Chris a hüvelykujját felmutatva, mire a másik két személy határozottan bólintott egyet.
-Felmegyek átöltzni-nyújtózott Gwen, majd eltűnt az emeleten. A két srác egymásra nézett, és egyszerre mosolyodtak el, majd néztek félre.
-Chris?-pillantott Adam a fiúra, aki kíváncsian nézett rá vissza.-Tegnap… Az a csók…
-Igen?-motyogta Chris. Nem akart róla beszélni, kínosnak érezte. Félt…
-Csak azért volt, mert részegek voltunk, vagy most józanul is megtennéd?-hangzott határozottan a kérdés. Chris pedig habozott, mire Adam lebiggyesztette az ajkát elfordulva.-Értem…-Chris pedig tovább hallgatva indult el Adam felé, és leült mellé a bárszékre.
-Ha engeded, meg is teszem…-mondta félénken, próbálta elkapni Adam pillantását, ami a mondat elhangoztával sikerült is. Adam meglepetten nézett a srácra, aki lassan a szájára puszilt, majd lágy csókot lehelt az ajkára, ő pedig elmosolyodva viszonozta azt. Gwen az emeletről nézte végig az egészet, majd elmosolyodva vonult be a szobájába, hogy még egy kicsit egyedül hagyja Adaméket.
-Kapok még egyet?-vigyorgott Adam, Chris pedig nevetve ismételte meg a fenti mozdulatsort.-Köszi-mondta széles vigyorral Adam.
-Tetszik, mi?-nevetett fel a srác, mikor látta Adam heves bólogatását.Adam szorosan magához ölelte a srácot, aki a két kezét Adam dereka köré fonta. Percekig így maradtak, majd halk léptekre lettek figyelmesek. Ahogy a hang irányába néztek, meglátták Gwent, ahogy könnyekkel áztatott arccal szorongatja vékony ujjai között a mobiltelefonját.

6. Ne félj

Gwen és Adam jókedvűen, nevetve léptek be LA legmenőbb discojába, mely a Starlight nevet viselte. Az óra este tizet mutatott, de már voltak páran a helyiségben, akiknek már a könyökükön jött ki a pia, mint például egy elég gizda, szőke srác, aki Adambe kapaszkodva hátulról mondta a magáét, bár egy mukkot sem lehetett belőle érteni. Gyorsan lerázta magáról, majd felült egy bárszékre Gwen mellé és rendeltek maguknak egy-egy vodka-Redbullt, amelyet fél percen belül meg is kaptak. Adam kapásból kiürítette a pohár háromnegyedét, mire Gwen felnevetett. Mikor ő is végzett az italával, felpattant a székről, megfogta Adam kezét és húzni kezdte a táncparkett felé, ő pedig szélesen elvigyorodva, engedelmesen követte a lányt. A ritmust elkapva mindketten elkezdtek táncolni, néha hülyültek egy-két sort. Adam elkezdte utánozni, ahogy Gwen táncol, a lány pedig próbált úgy táncolni, ahogy Adam szokta a színpadon. Vágta hozzá a grimaszokat is, végül is egészen valósághűre sikeredett a kis paródia, Adam pedig nevetve táncolt tovább, mire hirtelen nagy lökést érzett a hátánál, aminek a hatására majdnem ráesett Gwenre.

Adam Lambert szemszögéből
-Hé! Figyelj már oda, mi…-néztem a srácra, aki meglökött, de elekadt a szavam, csak meredtem a nálam egy fejjel alacsonyabb, szőkés hajú, smaragdzöld szemű fiúra, aki az ajkát beharapva, bocsánatkérően nézett rám. Valami volt benne. Valami, ami megfogott. éreztem, hogy lángrakap az arcom és az összes hang elcsendesül a fejemben és a világ is megszűnik krülöttem létezni.  Hosszú másodpercekig néztem a szemébe picit döbbenten. Valami különös aura volt közöttünk, az energiáink összefonódtak. Egyből éreztem, hogy ő más, mint a többi ember. Ez valaminek a kezdete.
-Sa.. Sajnálom-motyogta a srác, majd gyorsan elfordult. Habozva fordultam vissza Gwenhez, aki szélesen vigyorgott rám és vonogatta a szemöldökét, én pedig értetlenül néztem rá. Komolyan fogalmam sem volt mire gondol. A lány szívecskét mutatott a kezével, erre én elnevettem magam. Még hogy szerelem! Hogy is ne. Első látásra szerelem. És pont engem talál majd meg. Esélytelen. Ezen a téren én sosem voltam szerencsés, és nem is leszek. Ebbe már beletörődtem, és nem is igazán zavar a dolog. Gwen elindult kifelé a tömegből. Hova megy? Követem.
-Mi az?-kérdeztem, mikor kiértünk a bárpult mellé.
-Adam, ó, Adam!-csak vigyorgott, mint a tejbetök.
-M van már?-kérdeztem picit hangosabban.-Ó Adamezés helyett inkább fejtsd ki, mit akarsz mondani.
-Nos… Cupido akcióba lendült az érdekedben.-erre felvontam az egyik szemöldököm. Na persze.
-Aha… Hogy is ne. És te mindezt 3 másodpercből vontad le?-fontam össze a mellkasomnál a karjaimat, Gwen pedig bólogatott.
-Mondd csak, barátom, te vak vagy? Nem vetted észre, hogy nézett rád?
-Istenem, Gwen, ha tudnád, hányan néznek így rám naponta!
-Nem mellékes, hogy „ismeretlen okból” nem fejezted be a srác letolását.
-Mert… Mert biztos véletlen volt!
-De te akkor is letolod, ha véletlen volt, ha nem. Ha valaki rád löki, te akkor is képes vagy leordítani a haját.-Franc egye meg, jól ismer.
-Ez igaz…
-Ja, és majd elfelejtettem. Amikor felém fordultál, tiszta vörös voltál!-ez az, újból lángol az arcom.  Köszi, Gwen.
-Mert dühös voltam?-kérdeztem ironikusan.
-Adam, ne csináld már, tudom, milyen, amikor dühös vagy. Ember… És még csodálkozol, hogy elkerül a szerelem. Mintha tiltakoznál ellene!
-Miért tenném? Tudod, hogy mennyire vágyom rá. Szar a szerelemről énekelni úgy, hogy semmit sem tudok róla.-panaszkodtam. Csak a szokásos.
-Akkor szimplán gyáva vagy. Gyerünk, menj oda hozzá, ott ül szegény egyedül.-bökött a disco másik végébe, én pedig a mutatott irányba nézve valóban megpillantottam a srácot, aki magányosan süppedt bele az egyik kanapéba. Tétován, bizonytalanul Gwenre néztem, ő pedig finoman meglökött.
-Menj már! Ebből még jó dolog is kisülhet. Mit veszíthetsz? –mosolygott kedvesen. És igaza is volt. Semmit nem veszítek azzal, ha összeismerkedem vele. Ha nincs meg az a bizonyos szikra, akkor el sem jutunk arra a szintre, hogy együtt járjunk. Maradunk barátok. és egy újabb barát sosem árt. Ugye? Lassan elindultam a srác felé kerülgetve az embereket. Ahogy közeledtem, egyre inkább féltem, de ez egyre kevésbé látszott rajtam. Sikeresen felvettem a magabiztos álcámat. Leülem mellé és rávillantottam a mosolyomat, amitől a rajongóim általában elolvadnak.
-Szia.-láttam, ahogy meglepve néz rám.
-Szia.-mosolygott vissza kedvesen. Aranyos a mosolya. Szépek a fogai. A szeme pedig ragyog, és az arca is angyali. Ne már Adam! Miket gondolsz itt össze!? Nem hiszem, hogy tetszenél neki. Vagy mégis? Oké, nagy levegő.
-A nevem Adam. Adam Lambert-mutatkoztam be és nyújtottam a kezem, mire a srác elnevette magát, megfogta a kezem és megrázta.
-Tudom, ki vagy. A nevem Christopher Angel.-Angel. Angyali, nem? Na jó, elég a bugyuta szóviccekből…
-Örülök, hogy megismerhetlek-mosolyodom el kedvesen, az arcom újból picit égni kezd. Csak remélni tudom, hogy nem piros az arcom. –Egyedül bulizol?
-Nos… a személy, akivel jöttem, épp az imént lépett le.-húzta el a száját.-Hihetetlen egy nőszemély.
-Ó, szóval barátnő?-érdeklődtem. Lehet, hogy hetero a srác. Amilyen hihetetlenül szerencsés vagyok, tuti, hogy az.
-Jaj, nem… Tudod… én is a fiúkat szeretem.-nevetett kínosan, mire elmosolyodtam szélesen. Talán még is összejön?
-Nem gáz, tudod, én is-mosolyogtam tovább.
-Bocs, hogy neked mentem… Véletlen volt.-sütötte le a szemét, mire én legyintettem.
-Ugyan már!-nevettem.  Aranyos srác. Én lennék a legboldogabb, ha végre nekem is összejöhetne egy kapcsolat. Egy rendes, boldog kapcsolat, és végre nem csak a levegőbe énekelnék össze mindent a szerelemről, hanem alapja is lenne az egésznek. Egy kapcsolat, egy szerelem ténylegesen megadná az életem igazi értelmét. Ami eddig még hiányzott. 

5. Győztes

Adam Mitchel Lambert immár 28 évesen egy valóságos világsztárként éli mindennapjait. Boldogan. Egy fergeteges koncert után fekszik az ágyon mosolyogva Kijevi ötcsillagos szállásán. Leírhatatlan érzés volt, ahogy az a szédületesen nagy tömeg vele együtt énekelte az összes számát. Gyönyörűek volta mind, ahogy végignézett rajtuk. Csápoltak, énekeltek, sikongattak, élvezték a zenét. Erre vágyott mindig is. Hogy szórakoztathassa az embereket, hogy amit csinál, az örömöt okozzon nekik, és ez a vágya végre teljesült. Az élete egy valóra vált álom volt a sok szenvedés után, amit a gimnáziumi évei alatt élt át, főleg Troy jóvoltából. Sosem felejti el azokat az eseteket, amikor reggelente újra és újra porig alázta az osztálytársai előtt, ahogy egyes délutánokon Troy még fizikailag is bántalmazta. Az ajkát préselve, összeszűkült szemekkel meredt a plafonra, és úgy idézte fel ezeket az emlékeket, mintha csak a plafonra vetítenék elé.  Nagyon messze járt. Gimnazista évei alatt folyton a jövőbe kószáltak gondolatai, most, hogy már felnőtt, elérte az álmát, állandóan a középiskolába repítik őt vissza, pedig annak már 10 éve, hogy elballagtak. Ahogy egyre bámulta a plafont a telefonjának a csörgése rántotta vissza újból a jelenbe. Felült az ágyon törökölésbe, majd felkapta az iPhoneját és felvette.
-Halo-szólt bele boldogan, majd mikor meghallotta benne Gwen hangját felpattant az ágyról is örömében.
-Hé, Kiscsillag, mi újság van veled? Milyen volt a koncert?-érdeklődött nevetve a lány.
-Hihetetlen jó volt, a közönségből csak úgy árad a pozitív energia-nevetett fel boldogan-Örülök, hogy hívtál-mosolygott-Veled mi újság?
-Jól van, BB, örülök, hogy ilyen boldog vagy. Én élem a kispolgári életemet-nevetett fel ismét, majd elkomolyodott a hangja-Ugye nem felejtetted el a holnapi osztálytalálkozót?
-Nem, dehogy-mondta kissé lelombozva-Holnap reggel indul a gépem, időben ott leszek, megígérem.
-Rendben. A reptéren foglak várni, és készülj fel arra, hogy a nyakadba ugrok, ahogy meglátlak.-sóhajtotta a lány. Nagyon hiányolta legjobb barátját, akivel régebben annyit beszélgetett. Sokat nevettek együtt, mindig segítettek egymásnak, ha baj volt. Mióta Adam világhírre tett szert, egyre kevesebbet találkozhatnak. Persze örült barátja sikereinek, hisz végre felhőtlenül boldognak láthatja, mégis ha a fiú nem volt mellette, hiányolta a mosolyát, a hangját, a pillantását. Mindig jó kedvre tudták egymást deríteni.
-Ezúttal sem úszom meg, mi?-nevetett fel Adam-Még a héten lesz egy-két fellépés, aztán lesz egy kis pihenő LAben, akkor majd veled leszek, rendben?
-Rendben-vigyorgott Gwen-Majd holnap találkozunk, most megyek aludni, mert már a szememet is alig bírom nyitva tartani.-a hatás kedvéért bele is ásított a telefonba, mire az énekes elnevette magát.
-Rendben, lassan én is alszom majd. Jóéjt.
-Jóéjt BB.-letették mindketten a telefont, Gwen már pizsamában volt, bevetette magát az ágyba és már utazott is a saját kis világába. Adam még nézte egy kicsit a plafont, immár a közelgő osztálytalálkozóra gondolva, majd egy forró zuhanyt vett, fogat mosott és ő is nyugovóra tért. Másnap reggel az ébresztője verte fel álmából. Legszívesebben lesodorta volna az éjjeliszekrényről, és ha esetleg ez nem lenne elég, ha az ablakon kidobja, elhallgat, hisz a10. emeleten van a kis lakosztálya. Kikászálódott az ágyból, elment fogat mosni, leöblítette az arcát is majd odavonszolta magát a szekrényhez, hogy kerítsen magának valami ruhát, a többit pedig bevágja a bőröndjébe. Kiszedett egy térdig érő farmert és egy egyszerű pólót, felöltözött, a többi ruhadarabot pedig csak hanyagul bevágta a bőröndjébe és már indult is a reptérre. Laza 8 és fél órás repülőút. Hosszú, hosszú, de ki kell bírnia, ha végre oda akar érni San Diegoba. És már pedig oda akar érni. Becsekkolt, majd laza 2 óra várakozás után felszállt a gépre, ahol osztott pár autogramot és váltott pár szót néhány emberrel, akik megismerték. Ablak mellé kapott helyet, ennek örült, hisz tudott bámészkodni. Az úton végig a régi osztályára gondolt. Végigfuttatta az agyéban az első napot, ki milyen benyomást keltett benne, majd hogy ez hogyan változott meg az idő múlásával. Annyira belemélyedt a gondolataiba, hogy észre sem vette, amikor a légi utaskísérő beszélt hozzá. Az út hosszú, és fárasztó volt. Mikor leszállt, sietett a csomagjáért, majd a kijárathoz, ahol már Gwen várta. Elvigyorodva néztek egymásra, Gwen pedig odarohant hozzá és szorosan megölelte, Adam pedig visszaölelt. Örültek, hogy újra látják egymást, hisz az utóbbi időben nem volt túl sok alkalmuk, hogy együtt legyenek.
-Végre újra láthatlak!-motyogta Gwen boldogan a fiú vállába, aki ugyanolyan boldogan ölelte őt.
-Hisz minden nap írtam neked-mosolygott Adam-És telefonon is beszéltünk.
-Igen, de ezt az arcot ezzel a mosollyal látnom kell!-csípkedte meg Gwen Adam arcát, aki csak nevetett.
-Igen, igazad van, ezeket az akcióidat már én is kezdtem hiányolni.
-Na gyere Csilla, már csak egy óra van a találkozóig. Csak nem így jössz a tíz éves évfordulóra!-húzni kezdte Adamet, aki készségesen ment utána. Még mindig olyanok voltak, mint a tini korukban. Semmi sem változott a kapcsolatukban. Rövidesen odaértek Gwen házához, ahol mindketten átöltöztek, rendbe tették magukat, Adam még elidőzött a hajával, Gwen pedig a fürdőszoba ajtajának dőlve figyelte karba font kezekkel.
-Roszabb vagy mint én, Adam Lambert! Mennyit tudsz szórakozni a hajaddal…-nevetett.
-Megszokhattad volna ennyi idő alatt-játszotta el Adam a sértődött mackót majd kedvesen rámosolygott a lányra. Még pár percig ügyködött a hajával, majd mikor elkészült fújt magára parfümöt.
-Indulhatunk.-állt a lány háta mögé, aki akkorra már az ablakból nézte a környéket, most viszont Adam felé fordult, végigmérte majd elismerően bólogatott.
-Megérte ennyit várni, mit ne mondjak.-vigyorgott majd kiéptek az ajtón a szikrázó napsütésbe. Egyszerre húzták fel mind a ketten a napszemüvegüket és indultak el, közben ugratták egymást egészen addig, míg oda nem értek. Adam próbálta fenntartani mosolygós jókedvét, de egyre csak megszállták az emlékek, ahogy belépett a helységbe és meglátta a régi arcokat, akiktől tíz éve csak meg akart szabadulni. Most viszont visszatért újult erővel, világsztárként, hogy megmutassa, ki az, akit annyian bántottak. Megmutassa, hogy megtalálta az erőt magában, küzdött és valóra váltotta az álmát.
-Hé, Adam! Milyen rég láttalak!-szólította meg egy barna hajú lány, akit alig ismert szinte meg.
-Szia, valóban régen találkoztunk-mosolygott Adam-Mi újság veled?-próbált udvarias lenni, mire a lány elmosolyodva állt neki csacsogni. Ebből azonnal rájött, hogy Michelle az, aki először olyan visszahúzódnak tűnt, aztán megnyílt és nem lehetett lelőni. Egyre többen gyűltek köré, hogy próbáljanak nyalni neki, hisz színtiszta haszon, ha van egy világhírű barátod. VIP jegyek, utazás, mégtöb híres barát, s nem mellékes, talán te is hírnévre tehetsz szert. Persze Adam átlátott rajtuk, nem hagyta magát. Nagyon jól tudta, hogy semmilyen érdeklődést nem mutatnának iránta az osztálytársai, ha nem ott tartana most, ahol tart.
-Milyen volt a Kijevi koncert? Biztos nagy sikert arattál!-szólalt meg Barbi, Michell barátnője.
-Igen, Adam, én mindig is tudtam, hogy ilyen hangi adottságokkal sokra viszed!-helyeselt szélesen vigyorogva Adam, aki kedvesen megköszönte a dicsérő szavakat. Semmi kedve nem volt jó pofizni, szívesen az arcukba vágta volna, hogy ha nem lenne híres, akkor rá sem hederítenének, de nem tette. Ő nem olyan volt. Egyre csak gyűltek köré a keselyűk, elég nyomasztóvá vált a helyzet. Mindenki körülötte zsong, vele akar beszélgetni. Régi arcok. Mindhez egy-egy negatív emlék társul. Mindnek hallja még ma is a kárörvendő nevetését. Látja az arcukat, ahogy megvetően néznek rá. Kellett neki ide eljönnie! Mi értelme volt? Senki nem kér bocsánatot azért, mert bántotta. Mind csak haszonleső majom, felszínes libák. Gonoszak. Ha Adam elkezdene lecsúszni a csúcsról, akkor szépen lassan cserbenhagynák, nem úgy, mint Gwen, aki a legnehezebb időszakokban is mellette volt. Igen, azokban a bizonyos legnehezebb időszakokban, amelyeket azok okoztak, akik éppen próbálják megszerezni őt barátnak. Persze, inkább sekélyes havernak. Undorító… Körbenéz, szemeivel Gwent keresi. Meglát egy másik kis csoportot, középen Oliverrel, aki még mindig megvetően pillant rá, majd unottan társalog a többiekkel. Talán szimpatikusabb neki az Oliver féle csoport, akik változatlanul negatívan állnak hozzá, és a hírnév hatására nem kezdenek neki rögtön nyalni. Annyian beszéltek neki, hogy kénytelen volt újból az őt körülvevő emberekre figyelni, akikhez Nicki is társult.
-Azta, Adam, hogy megváltoztál! Nyoma sincs annak a srácnak, aki voltál! Nagyon jól nézel ki. Láttalak az Idolban, és pár koncert felvételt is néztem. Meg kell hagyni, jól tolod! Gratulálok!-áradozott Nicki, Adam csak egy kedves nevetéssel válaszolt.  Troy indult el Adam felé. Megállt előtte és kihúzta magát, végigmérte.
-Adam, milyen régen láttalak…-vonta fel a szemöldökét.
-Igen... Én is téged-bólintott Adam. Legszívesebben szembeköpte volna az előtte álló pocakos férfit, majd röhögte volna ki.
-Látom, már színpadra is viszed, hogy buzi vagy. Gratulálok. A globális felmelegedés része vagy. És hova tűntek a szeplőid? Megfogadtad a tanácsomat anyád alapozójával kapcsolatban? Ó, ugye ő segít kiválasztani a ruháidat? Mintha az ő stílusát ismerném fel a szerelésedben.-csipkelődött Troy.
-Semmit sem változtál-forgatta meg a szemeit Adam-Felnőttek vagyunk már, Troy. Vedd észre, már vége a tinédzser korszaknak. –szúrósan Troy szemébe nézett, és úgy folytatta- Az a te bajod, hogy zavar, hogy én többre vittem, mint te. Nézz magadra. Közel sem vagy az a szépfiú, aki annak idején voltál. A fél világ a tenyeremben van, te pedig örülsz, ha havonta egyszer látsz szappant egyáltalán. Undorító volt amit gimnáziumban műveltél,és az is gusztustalan, amit most művelsz. Én továbbléptem, te pedig maradtál azon a kicsinyes szinten, ahol voltál, semmire nem vitted az életben. Belőlem lett valaki, te pedig maradtál egy senki, akin már Apuci sem tud segíteni. Lásd be, hogy kettőnk harca rég véget ért. Én nyertem, te pedig vesztettél. Itt a történet vége, Troy. Emészd meg.-azzal sarkon fordult faképnél hagyva Troyt, aki csak döbbenten nézett Adam után, aki büszkén ült le Gwen mellé egy székre. Rövidesen az osztályfőnök egy kanállal kezdte el kocogtatni a poharát, mindenkit a helyére parancsolt, mint régen, majd egyenként felkért mindenkit, hogy meséljen, mi történt vele az elmúlt 10 évben. Volt minden. Volt, aki egyetemet végzett, diplomás ember lett, volt, aki egyszerűbb munkával ugyan, de megtalálta hivatását, volt akinek diploma mellett nem sikerült munkát találnia, viszont családot alapított, és boldog. Adam kimondottan várta, hogy Troy mondja el, vele mi történt. Mikor rá került a sor, morgolódva állt fel.
-Nos. Albérletben lakom Nickivel, akit az óta feleségül is vettem.-eresztett egy apró mosolyt a lány felé, majd folytatta-Polgári foglalkozásom pedig kamionsofőr. Bútorokat szállítok…-azzal le is ült, Adam pedig alig láthatóan elmosolyodott. Belül elégedettnek érezte magát. Valóban övé a győzelem. Még páran voltak Adam előtt, majd a volt osztályfőnöke mosolyogva szólította meg őt, hogy mondja el, mit ért el eddig. Adam felkelt, büszkén kihúzta magát, Troyra nézett.
-Nos. Indultamaz American idol tehetségkutatóban, ahol második helyen végeztem. Szerződtem egy kiadóval, ki is jött az első lemezem. A világ számos pontján léptem már fel, de még a java hátra van. És vannak kilátások arra is, hogy a Queennel összeállva adunk pár koncertet Európában.-mosolyodott el Troy irigy, szégyenkező arca láttán, majd helyet foglalt.
-Adam, büszkék vagyunk rád!-vigyorgott rá az idős tanár, mire Adam nevetve nézett vissza rá.
-Köszönöm szépen.-csillogó szemekkel nézett végig a többieken, akik mind elismerő tekintette néztek rá vissza rá. Mikor mindenki beszámolt eddigi sikereiről illetve tevékenységéről, még kicsit beszélgettek, iszogattak, majd lassan szétszéledt a csapat. Gwennel nevetgélve léptek ki az épületből.
-Istenem, milyen arcot vágott, amikor leoltottad! Köpni, nyelni nem tudott!-nevetett Gwen hangosan, Adam pedig vele. Visszamentek Gwen házához. Adam egy éjszakát töltött ott, majd ketten vágtak neki LAnek másnap reggel. Adam hihetetlen büszke volt magára, hogy végre annyi év után beolvasott Troynak. Fordult a kocka, most ő van felül. Most ő az, akinek oka lehetne sértegetni Troyt, de egyszer elég volt megvdenie magát. Utána nem volt hajlandó Troy szintjére süllyedni. Nem is volt értelme, hisz egyértelmű volt, hogy ő kerekedett felül. Ő az, akinek sikerült elérni az álmát. Egy igazi játékos. Győztes.

Köszönöm Vivinek a sok segítséget. <3 :)

4. Adam mint Idol?

Már lassan 8 éve vége a gimnáziumnak. 2 év múlva ismét osztálytalálkozó. Troy Rogers, egykor kigyúrt, isteni testű „bálvány” pasi volt, de mára már egy tetovált, sörhassal rendelkező, koránál idősebbnek látszó kamionsofőr lett belőle. Esti óráit a kanapén heverészve töltötte sörrel a kezében a kis bérelt „rókalyukban”, amit ő az otthonának hívott. Unottan kapcsolgatta a televíziót, mindenhol reklám ment, pár kivétel akadt jósda műsorok és televíziós shopok formájában. Hova süllyedünk, kérem? Régen bezzeg nem volt ennyi felesleges kacat, amiket reklámozni lehetett volna. Morogva felhangosította a készüléket, mert Nicki zajongásától nem hallott semmit. Így ment ez már évek óta. Troy ült és nézte a televíziót, Nicki pedig a konyhában ügyködött, ha épp nem mosott, teregetett, vasalt, takarított épp, de Troynak semmi sem volt jó. Csak nyomkodta a távirányítót, majd megállt egy csatornánál. Tehetségkutató műsor, mely American Idol néven fut. Fantasztikus. Ez talán a legérdekesebb az összes csatorna közül. Pár önjelölt „tehetség” kiáll a színpadra és szenved a mikrofonba.  Jelenleg egy vörös hajú, nem éppen vékony lány hörgött valamit. Troy ásítva nézte a tinit. Nem látott benne semmi érdekeset. Rengeteg rekedtes hangú énekesnő van már. Minek még egy? Teljesen felesleges egy újabb sorozatgyártmány, akit a harmadik videoklipje után igazi dívának titulálnak, hozzáteszem alaptalanul. Tapsvihar következett a „lehengerlő előadás” után, majd egy újabb versenyző lépett színpadra. Egy férfi állt meg a színpad oldaláról felfelé futó lépcső tetején... Fekete, vasalt haj, hófehér öltöny. Ismerős arc. Ki lehet ez a fazon? Troy felcsúszott a kanapén és előre dőlt, hogy jobban szemügyre vehesse az alakot. Belekortyolt a kezében tartogatott sörbe, közben azon kattogott az agya, honnan olyan ismerős a fickó neki.
-Nicki! Gyere ide!-parancsolt a nőre, mire a hidrogénszőke, vékony nő mellette termett. Már gimnáziumban is együtt jártak, de kapcsolatuk lassan a vége felé közeledett, habár ezt maguknak sem vallották be. Troy a televízió képernyőjére bökött, mire Nicki leült mellé. Ahogy jobban megnézték az alakot, akit mellesleg mind a ketten tényleg tehetségesnek tartottak, villámként sújtott le rájuk a felismerés. Nicki döbbenten kiáltott fel, Troy pedig kiköpte az épp kortyolt sört egyenest rá a kanapé előtt elterülő dohányzóasztalra.
-Troy… Ez Adam… Ez… EZ ADAM!-sikoltotta Nicki, alig hitte el még saját magának is a tényt, hogy régi osztálytársukat látják a televízióban.
-Nem hiszem el, hogy egy ilyet engednek továbbjutni… Adam, mint Idol? Nevetséges.-morgott Troy.
-Miért, szerintem jól csinálja. És ezzel a hajszínnel már nem is olyan gáz.-elmélkedett a nő, majd Troy arca láttán inkább csendben maradt.
-Ez nem lehet ő. Nem vihette ennyire. Egy olyan gyerek, mint Adam? Ugyan már…-figyelte Troy a televíziót, és benne Adamet, ahogy előad. Mikor a szám végén hosszan kitartotta a magas hangot mindketten döbbenten meredtek a képernyőre, Troy még mindig nem hitte el, hogy a fura, nyomi gimis osztálytársa énekel egy egész országnak Hollywood színpadán. Akit ráadásul éjjel-nappal ott bántottak, ahol csak érték. Adam gyönyörűen vitte le a dallamot mélyre majd tett pontot a szám végére. A kamera közelről mutatta az arcát, ahogy az előadás befejeztével elvigyorodik. Itt vált biztossá Troy és Nicki számára, kivel van a dolguk. Amikor pedig Paula Abdul, a legkedvesebb zsűritag a keresztnevén szólította, akkor már semmi szín alatt nem fért kétség hozzá, hogy a vörös hajú, szeplős, duci srácból egy szenzációs előadóművész cseperedett. Persze Troy tagadta, hogy ő bármire is tartja Adamet, hogy egyáltalán van tehetsége. Azt vallotta, hogy hamar ki fog esni és eltűnik a süllyesztőben. Tudta, hogy nincs igaza, ez nem így lesz, de makacsul maradt az „álláspontján”. Neki mondhatott bárki bármit. Ugyanolyan konok és önfejű maradt, mint volt.
-Szenzációs…-mondta döbbenten Nicki, Troy pedig idegesen kapcsolta ki a televíziót. Nem bírta hallgatni, ahogy Adamet mind a négy zsűritag dícséri. Azt akarta, hogy hordják le, róják meg, kérjék rajta számon a szánalmas teljesítményét.- Te gondoltad volna, hogy ilyenekre képes?-nézett a szőke lány Troyra, aki mérgesen meredt rá.
-Most fejezd be, ha nem akarsz még egy monoklit a szemed alá.  Kész van már a vacsora? Éhes vagyok!-pattant fel Troy felrángatva Nickit, aki az ajkát beharapva sietett a konyhába készíteni a vacsorát.-Hozz nekem még egy sört!-kiáltott utána a férfi majd visszaült a kanapéra. Adam Mitchel Lambert, mi? Az a kis csíra, aki órákon alig mert megszólalni most a hangját kieresztve üvölt a mikrofonba? Ő vitte valamire. Az iskola „fura sráca” Vitte valamire! Ő, Troy Rogers pedig egy egyszerű kamionsofőr lett. Egy senki, akire csak a felesége néz fel, ő is csak félelemből. Adamet pedig szinte egész Amerika tiszteli.  Troyt gyötörte az irigység. Egykor büszke volt arra, aki volt, hogy ő volt az egyik legnépszerűbb a gimiben, minden lány őt akarta, most pedig szégyellte, hova süllyedt. Szégyellte, hogy kevés fizetéséből alig élnek meg feleségével, akivel a kapcsolatuk az utolsókat tapossa. Hihetetlen. A nyomi srác vitte valamire. Nem adta fel, és megmutatja, ki is ő valójában. Küzdött, és lett belőle valaki. 

3. Egyszer véget ér

Adam ismét morcosan lökte be maga után a bejárati ajtót és ejtette a táskáját hanyagul a földre... Legszívesebben csak elrohant volna ki a világból és hosszú idő múlva visszajött volna, amikor már senki nem emlékszik rá, de tudta, hogy menni kell tovább. Ahogy kedvenc bandájának énekese mondja: „The show must go on”. Körbenézett, senki sehol. Neil valószínűleg még iskolában, Eber dolgozik, Leila pedig bement a városba esetleg át egy barátnőjéhez. Legalább nem kell takargatnia az órák után Troy által neki ajándékozott kék, lila, valamint zöld színben pompázó foltokat, melyekből az arcára szerencsére nem jutottak. Elindult a konyhába, hogy készítsen magának valamit enni. Mikor belépett Leilával találta szembe magát, aki épp egy papírt tanulmányozott.
-Szi..szia Anya-csikart ki egy mosolyt magából a fiú, és lehúzta a ruha ujjait, mire édesanyja felnézett rá és elmosolyodott.
-Szervusz Adam!-felkelt és megkerülve az asztalt magához ölelte fiát nem is sejtve, hogy egy gyengéd ölelés is fáj neki a mai agyalás után-Milyen napod volt, kicsim?-érdeklődött Leila mint minden nap, de lelkesedése és érdeklődése szüntelen olyan volt, akár Adam első gimnáziumi napján, márpedig azon jócskán túl vannak.
-Tűrhető-füllentett a fiú, hiszen nem akarta, hogy édesanyja megtudja a mai verekedés történetét és esetleg fellépjen ellene. Meg különben sem szeretett volna szüleinek bárminemű aggodalomra okot adni. Inkább eltitkolta a hasonló eseteket.
-Éhes vagy, kicsim?-mosolygott Leila büszkén fiára, aki visszamosolygott és bólintott. Nagy erőbefektetésre volt szüksége a fiatal srácnak, hogy mosolya őszintének tűnjön.
-Igen, mi a kaja?-érdeklődött Adam, próbált lelkesnek tűnni közben finoman megsimogatta édesanyja hátát jelezve, hogy vége az ölelkezésnek, mire el is engedték egymást.
-A kedvenced kicsim, milánói makaróni-mosolyodott el szélesebben a nő.
-Ó, azt szeretem nagyon, köszönöm-a fiúnak azért egy apó öröme lehetett a napban, még ha az csak egy tányér finom étel is. –mindketten leültek enni, majd mikor végeztek Adam megköszönte illedelmesen a finom ebédet, felkapta a táskáját és felvonult a szobájába. Magára zárta az ajtót, hogy senki ne zavarja letargiájában. Ledobta magát az íróasztali székére majd levetette kardigánját. A lábával lökött egy kicsit magán, így szemben találta magát a nagy tükrével. Belenézett és üveges tekintettel méregette az alakot, aki ugyanúgy meredt rá. Karját sötétlila foltok borították, volt rajta pár seb is. Fájdalmasan felsóhajtott, kezét a mellkasára tette. Egy-egy nagy lélegzetvétel a rá mért ütések miatt fájdalmasak voltak.  Beharapta az alsó ajkát és az arcát két tenyerébe temette. Miért kell szenvednie? Miért bántják? Miért nem tudják őt elfogadni? Ennyire rossz ember lenne? Mit vétett, és ki ellen? Csak remélni tudta, hogy Gwennek igaza lesz, és majd ha a gimnázium véget ér minden szebb és jobb lesz. Úgy vágyott arra, hogy véget érjen ez a rémálom. A semmibe meredve hagyta el a fiatal fiú tulajdon testét és szállt messze. El a szobájából, el a jelenből egészen a jövőbe, maga sem tudja hova. Várja Hollywood. Tudta, hogy ott a helye. Oda akar menni, minden vágya, hogy egyszer igazi sztárként, fényesen ragyogó csillagként vonuljon végig Hollywood utcáin az embertelenül menő lakása felé, ahol majd várja a tökéletes párja egy fergeteges koncert után. Persze. Ezek csak szép álmok. Vissza kellett rángatnia magát a kegyetlen és fájdalmas valóságba, hiába érezte magát olyan jól a rózsaszín vattacukor felhők között. Ő Adam Mitchel Lambert, a gimi meleg fura sráca, akiből az életben nem lesz semmi. Gwen az egyetlen támaszpontja családja mellett. Ő talán jobban megérti, mint bárki más. Előtte az ég-világon semmi titka nincs. Még a sérüléseiről is tud. Hiszen ott volt, mikor az egész iskola előtt verte Troy péppé… Ismét. Vajon meddig tart még ez? Mikor kerül ki az ördögi körből? Mikor ébredhet végre fel a rémálomból? Talán eljön az az idő is, mikor végre boldog lehet. Talán egyszer… Mélázásából három rövid koppanás rázta fel. Gyorsan visszahúzta a kardigánját és kinyitotta az ajtót. Édesanyja állt vele szemben, aggódó tekintettel nézett fel rá. Édesanyja már tudta, hogy amikor Adam a szobájába zárkózik és éppen nem rockzene szűrődik ki a szobájából, hanem síri csönd, akkor baj van. Ilyenkor hagyta egy kicsit, hogy egyedül legyen a gondolataival, majd mikor már nem bírta tovább felment hozzá.
-Drágám. Minden rendben?-simított Leila csemetéje arcára- Látom, hogy valami bánt.
-Jól ismersz, Anya-sóhajtott fel a srác és arrébb állt az ajtóból, hogy édesanyját beengedje és kezdetét vegye a rituálé, melynek folyamán átbeszélnek mindent, és némiképp rendet raknak Adam lelkében. Az asszony belépett és leült Adam ágyára, Adam pedig mellé.
-Mondd, fiam, mi történt?-fogta meg Leila Adam kezét és figyelte a fiút, ahogy lehajtott fejjel nézi kettejük kezét szomorkásan.
-Igazából… csak a szokásos piszkálódások tettek be megint. –pillantott fel az aggódó nőre, aki figyelmesen várta a folytatást, így nekikészült, hogy folytassa, nagy levegőt vett, de szavak helyett fájdalmas nyögés jött ki a torkán, ami megrémisztette Leilát.
-Adam! Valaki bántott? Mi történt?-kétségbeesetten tapogatta fia karját kezdve lehámozni róla a kardigánt, Adam pedig megadta magát és kibújt a rohadarabból. Egyre több és több lila folt bújt ki a pamut takarásából, Leila pedig egyre jobban megrémült, szíve egyre jobban összeszorult az ő szeretett fia láttán, akinek a testét csúnya zúzódások borítják. Képtelen volt elképzelni, hogy valaki egy ilyen rendes embert, mint Adam bántson. Elfogultság nélkül állította, hogy Adam jó ember, érzékeny, helyén van a szíve, viszont nagyon jó színész is, így el tudja takarni érzelmeit és vissza tudja fogni indulatait. Lassan maga felé fordította Adam arcát, nyomott egy puszit a füle mellé és kérdezni kezdte, Adam pedig válaszolt neki minden kérdésére. Adam mindent elmondott Leilának. Kitálalt Troyról, elmesélte, hogy segített neki Gwen, szinte előtte volt a kép, ahogy a rengeteg vidám, kárörvendő arc között egy zöld szempár hullatja fájdalmas könnyeit, majd méri végig földön fekvő, porig alázott alakját. Leila hallotta már sokszor Troy nevét, tudott is róla sok mindent. Tisztában volt vele, hogy hiába is tenne bármit, Troy befolyásos apja ellen egy ilyen kisember, mint ő nem léphet fel. Tehetetlenül ölelte óvatosan nagyobbik fiát, aki lehunyt szemmel eresztett el pár kósza könnycseppet. Leila pedig csak ugyan azt tudta mondani, mint Gwen: Talán most nehéz időszakon mész át, de megígérem neked, egyszer ennek is vége lesz, és minden jóra fordul majd. Hiszen egyszer minden rémálomból felébred az ember.

2. Szükség

Ó, igen! Újabb szenzációs nap! Vajon ma ki döngöli földbe a nagy nehezen összeszedett csipetnyi önbizalmát? Nicki, a szőke bombázó? Vagy Stephanie, a mindig rózsaszín plázacica? Szóba jöhetnek a „szívtipró Rómeók” is, mint például Rob, aki rögtön az első nap lökte félre őt, esetleg az amerikai focista izomköteg, Troy. Vagy talán jön majd a deszkás csávó, Oliver a primitív szövegével. Adam felsóhajtva lépett be a gimnázium épületébe és ment végig a folyosón az első órájának teret adó terem felé, közben a szokásos dolgokat tapasztalta: páran összesúgtak a háta mögött, néhányan elfordulva kuncogtak fel, páran pedig utána szóltak. A „fura srác” szerepét betöltött Adam csak ment a célja felé nem is figyelve az őt érő folyamatos gúnyolásokra. Rutinosan kizárt minden külső tényezőt, valósággal magába zárkózott. Az osztályba érve Troy széles Colgate White vigyora villogott szembe vele. Felsóhajtva tette le az asztalára a táskáját, tudta, hogy egészen becsengetésig a népszerű srác gúnyolódását élvezheti. Újból végighallgathatja, hogy mennyire gáz a vörös haja, milyen rondák a szeplői, leadhatna pár kilót és talán esélye lesz becsajozni, vagy inkább bepasizni? Troy az utóbbin mindig jóízűen felnevetett.
-Na mi van, Lambert? Nem kensz magadra egy kicsit anyád alapozójából, hátha segít a szeplőiden?-támaszkodott az asztalára a fiú, de Adam nem is figyelt rá. Szépen kikészítette a könyveit és a füzetét az asztal szélére, mire a kreolos bőrű srác az utóbbit felkapta és belelapozott. Felült Adam asztalára és megköszörülte a torkát.
-Kedves Naplóm!-kezdte a kis mondókáját, mintha Adam a matematika füzetébe írná a naplóját és éppen abból olvasna fel egy részletet-Ma újból találkoztam a pasimmal! Olyan jól csókol! Hihetetlen! Jaj Adam, ez de romantikus!-dobta az asztalára vissza a füzetet, az osztály nagy része pedig elnevette magát. Troy látta, hogy Adamet látszólag még mindig hidegen hagyja az ő kicsinyes próbálkozása, de ez csak jobban ösztönözte további cselekvésekre. Mindenképpen fel akarta húzni Adamet, mivel ezt ő viccesnek találta.
-Jaj, csak nem megsértettem a kis lelkivilágodat, Kislány?-nézett a fiú kiskutyaszemekkel, Adam tekintete pedig szinte fellángolt, míg a táskájára meredt, minden erejét össze kellett szednie, hogy a legnyugodtabb hangján szólaljon meg:
-Troy. Nem foglalkoznál a saját dolgoddal? Úgy tudom, van még mit csiszolnod a matektudásodon.-mutatott rá a nyilvánvaló tényre, hogy Troy matematikából nem valami zseniális, és ha emiatt szólják meg, arra ugrik.
-Ide figyelj, kis csíra, neked nincs jogod beszólni az erősebbeknek.-mordult Adamre Troy, mire Adam a szemébe nézve válaszolt.
-Bármi jogomban áll, ami neked is.-mondta határozottan, mire Troy a fogait csikorgatva nézett Adamre.
-Ezt még megkeserülöd, buzi!-azzal sarkon fordult és elment, Adam pedig sóhajtva ült le a helyére.
Gwen, a természetes szőke, zöld szemű lány szokásához híven csengetés előtt esett be órára, gyorsan levágta a táskáját a földre és leült Adam mellé.
-Szia-zihálva vigyorgott rá a lány, Adam pedig egy kis mosollyal és biccentéssel válaszolt. A lány egyből rájött, hogy megint bántotta valaki.
-Mi történt? Ki volt az?-érdeklődött is aggódva, de épphogy befejezte a mondatot, becsöngettek, a tanár pedig késés nélkül érkezett órára, mint ahogy szokta. Egy újabb unalmas órát ültek végig. Legalábbis Adam és Gwen számára unalmas volt. Valahogy hidegen hagyták Troy és Oliver értelmetlen poénjai. Egyikőjük sem értett túl sokat a matekhoz és mindezt próbálták poénosan és kissé lenézően a tanár tudtára adni. Adam és Gwen pedig felváltva pillantottak az órára és egymás füzetébe írva adták egymás tudtára, hogy hány perc van még hátra az órából, mikor pedig kicsöngettek, ők voltak az elsők, akik kirontottak a teremből és elindultak az iskola mögötti csendes kis zugukba, ahova a „nagymenők” csapata nem követte őket, hiszen „oda lúzerek járnak”. Adam leült egy fatuskóra, Gwen pedig vele szemben egy kődarabra.
-Nos? Mi történt?-érdeklődött a lány Adam szemeibe nézve. Mindig érdekelte, mi van Adammel. A srác hiába volt jó színész, Gwen előtt még ő sem volt képes elrejteni, ha valami bántja.
-Csak a szokásos. Troy megint az én alázásomon szórakozott, én pedig merészeltem megvédeni magam…-sóhajtótt fel a fiú a földet nézve.
-Mit csinált már megint?-csóválta Gwen a fejét.
-A matekfüzetemből olvasott fel egy általa képzelt naplóbejegyzést melyben „én leírom”, hogy a „pasim mennyire jól csókol”-emelte égnek szürkéskék szemeit Adam, majd a kezeit fixírozta, ahogy tördelte az ujjait.-Amikor látta, hogy hidegen hagy akkor a szokott módon lekislányozott, amit nem tudok szó nélkül hagyni. Erre kijelentette, hogy ezt még megbánom… Megint meg fog verni-szorult el kissé a hangja, ahogy az utolsó mondat elhagyta a száját, visszagondolva arra a pár esetre, amikor Troy valóra váltotta az ehhez hasonló ígéreteit. Gwen erre felállt és átölelte a fiút.
-Ne aggódj… Majd elkerülöd egy ideig és elmúlik a haragja-mondta a lány, bár tudta jól, hogy Troy ha már nem is haragból, de a móka kedvéért elő szeretettel fogja Adamet fenéken billenteni, ezzel pedig bajba sodorva önmagát, amiből szokás szerint a dúsgazdag édesapja húzza ki. Adam aprónyit elmosolyodott.
-Tudod, hogy úgyis megteszi… és megint megússza-válaszolta a fiú, Gwen pedig az arcára puszilt.
-Ami nem öl meg csak erősebbé tesz, Adam. Talán most ezek az éveid nehezek, de én tudom, hogy később viszont szuper életed lesz! Most lent vagy, de később majd a csúcson fogod találni magad és emlékezni fogsz a szavaimra. Bízz bennem, BB, így lesz-mosolygott Gwen. Sokszor hívta BB-nek Adamet, akinek tetszett ez a becenév. Nagyon hálás volt a lánynak, hiszen ő volt az, aki minden nehéz pillanatában ott volt vele, meghallgatta, segített és tanácsokat adott neki. Ha boldog volt, vele nevetett, ha szomorú volt, felvidította, Adam pedig ugyanezt viszonozta a lány felé. Igazi barátok voltak. Nem pénzzel megvehető sekélyes haverok, mint Troy és társai, hanem olyanok, akiket a legnagyobb tragédia sem tud elszakítani egymástól. Adam itt tanulta meg, hogy a sors nem azokat az embereket küldi hozzá, akiket ő szeretne, hanem azokat, akikre szüksége van. Adamnek pedig nem a nagymenőkre volt szüksége, hanem Gwenre. Erre a kedves lányra, akire mindig számíthatnak egymásra.

1. Gimnázium

Adam Mitchel Lambert a tükör előtt méregette magát. Furcsa volt neki, amit látott. A vörös hajú, csupa szeplő, szürkéskék szemű fiú igazi férfiként mutatott öltönyben. Forgott ide-oda, nézegette magát, próbálta eldönteni tetszik-e neki, amit lát. Az előre megkötött vörös iskolai nyakkendőjét vette a kezébe majd felvette, a gallérja alá tűrte. Ekkor lépett be édesanyja, Leila a szobába. Elmosolyodva lépett oda Adamhez, hogy megigazítsa a nyakkendőt.
-Így ni, kicsim. Tökéletes.-mosolygott a nő majd lábujjhegyre állva puszit nyomott az arcára, közben.a mosolygó Adam is kicsit lejebb hajolt-Na mars reggelizni, Gyönyörűm-mosolyogva tolta finoman az étkező felé, ahol Eber, az édesapja és Neil a kisöccse már az asztalnál ülve ették a müzlit.
-Jóreggelt-köszönt Adam a reggelizőknek, akik csak fáradt morgással és egy kis intéssel válaszoltak. Adam vett elő magának tányért és kanalat majd leült és csatlakozott a reggelizőkhöz. Gyorsan belapátolja azt a pár szem zabpelyhet, amit kiöntött    magának, felkapta a táskáját, elköszönt majd indult az első gimnáziumi napját elkezdeni, épphogy csak meghallotta, ahogy szülei sok sikert kívánnak neki, melyre egy gyors mosollyal válaszolt. Ahogy ment az iskola felé azon gondolkozott, vajon milyen lesz az előtte álló 4 év. Kikkel lesz majd összezárva arra az időre? Melyik klikkbe fog tartozni? Picit talán reménykedett abban, hogy a „nagymenők” csapatát fogja gyarapítani, de ez elérhetetlen álomnak számított, hiszen ha kiderül, hogy ő más, mint a többiek akkor a nagy lóról szépet fog zuhanni, így jobb, ha meghúzza magát. Kíváncsian lépett be a hatalmas épületbe, körbenézett majd elindult a tábla felé, ahova ki lett írva, hogy melyik osztálynak melyik az osztályterme. Kereste a szemeivel az osztályának a számát és betűjelét, mire lökést érzett a jobb vállánál. Oda kapta a fejét és egy „spanyol szerető” kinézetű kigyúrt srácot látott egy hidrogén szőke lánnyal az oldalán, akik arrébb tuszkoltak mindenkit, hogy láthassák a táblát. Mikor elmentek gyorsan megkereste az osztálytermé. Még nem voltak ott sokan az új csapatból. Letette a táskáját a leghátsó padsor egyik asztalára, mivel az volt legközelebb az ajtóhoz, ahoz pedig nem volt kedve, hogy keresztülvágjon az osztálytermen. A hajába túrva nézett körbe az osztályban. Kezdett kissé tartani attól, hogy a gimnázium pont olyan lesz, mint amilyennek elképzelte. Gyötrelmes és nehéz. Mélázásából pár mosolygós lány ébresztette fel, akik ismerkedni szándékoztak. Beszélgettek, nevetgéltek. Úgy tűnt, egészen jó benyomást keltett Adam a lányokban. A kellemes beszélgetést a csengő erős hangja törte meg, majd egy festett vörös hajú fiatal tanárnő magas sarkú cipőjének kopogása. Mindenki megkereste a maga helyét és vigyázban állt a széke mögött.  Adam mellett egy barna copfos szemüveges lány állt, aki a tanárnő helyett szívesebben méregette a padját illetve a kezeit. Hátulról előre haladva kérte fel a diákokat a tanárnő, hogy mutatkozzanak be. Az első a barna hajú lány volt. Michelle névre hallgató természetbarát lány volt, többet nem árult el magáról. Majd következett Adam. Kihúzta magát, hogy minél magabiztosabbnak látsszon, holott csöppet sem volt az. Viszont hangja erőteljesen és tisztán csengett.
-A nevem Adam Mitchel Lambert, a Belvárosi Általános Iskolába jártam és a Városi Színházban színészkedem időnként.-majd azzal a lendülettel, ahogy ezt elmondta le is ült a helyére és következett az előtte ülő személy. Az első óra tehát a bemutatkozásokkal telt el. Második órában megtartották az évnyitó ünnepséget. Mint minden hasonló esemény, ez is a diákok egyik legizgalmasabb élményeként szolgált. A társaság egyik fele beszélgetett suttogva, amíg egy tanár meg nem szólta őket. Másik fele szimplán a nyitott szemmel alvás művészetét fejlesztgette, egy elenyésző része a diákseregnek pedig figyelte az előadást. Adam a nyitott szemmel alvók közé tartozott. Lélekben már a jövőn járt az esze. Először a gimnáziumi évein, majd egyre távolabb és távolabb vitte a fantáziája, míg egyik osztálytársa nevetve meg nem rántotta a kezét.
-Hé, gyere vissza közénk, hol jársz?-nevetett a lány, majd mikor látta, hogy Adam ismét magánál van és sodródik a tömeggel elengedte a kezét, hagyta, hogy vigye őt is a diáktenger sodrása. A következő pár óra az ismerkedés jegyében telt, a szünetek pedig kiváló esélyt adtak arra, hogy elkezdjenek kialakulni a klikkek. Adam ezen alkalmakkor csendben meghúzta magát egy fal mellett, néha elcsevegett az épp arra bóklászó osztálytársakkal. Úgy érezte, sikerült jó benyomást keltenie. Tán mégsem olyan reménytelen a felsőbb pozíció az osztályban.