Ó, igen! Újabb szenzációs
nap! Vajon ma ki döngöli földbe a nagy nehezen összeszedett csipetnyi
önbizalmát? Nicki, a szőke bombázó? Vagy Stephanie, a mindig rózsaszín plázacica?
Szóba jöhetnek a „szívtipró Rómeók” is, mint például Rob, aki rögtön az első
nap lökte félre őt, esetleg az amerikai focista izomköteg, Troy. Vagy talán jön
majd a deszkás csávó, Oliver a primitív szövegével. Adam felsóhajtva lépett be
a gimnázium épületébe és ment végig a folyosón az első órájának teret adó terem
felé, közben a szokásos dolgokat tapasztalta: páran összesúgtak a háta mögött,
néhányan elfordulva kuncogtak fel, páran pedig utána szóltak. A „fura srác”
szerepét betöltött Adam csak ment a célja felé nem is figyelve az őt érő
folyamatos gúnyolásokra. Rutinosan kizárt minden külső tényezőt, valósággal
magába zárkózott. Az osztályba érve Troy széles Colgate White vigyora villogott
szembe vele. Felsóhajtva tette le az asztalára a táskáját, tudta, hogy egészen
becsengetésig a népszerű srác gúnyolódását élvezheti. Újból végighallgathatja,
hogy mennyire gáz a vörös haja, milyen rondák a szeplői, leadhatna pár kilót és
talán esélye lesz becsajozni, vagy inkább bepasizni? Troy az utóbbin mindig
jóízűen felnevetett.
-Na mi van, Lambert? Nem kensz magadra egy kicsit anyád alapozójából, hátha segít a szeplőiden?-támaszkodott az asztalára a fiú, de Adam nem is figyelt rá. Szépen kikészítette a könyveit és a füzetét az asztal szélére, mire a kreolos bőrű srác az utóbbit felkapta és belelapozott. Felült Adam asztalára és megköszörülte a torkát.
-Kedves Naplóm!-kezdte a kis mondókáját, mintha Adam a matematika füzetébe írná a naplóját és éppen abból olvasna fel egy részletet-Ma újból találkoztam a pasimmal! Olyan jól csókol! Hihetetlen! Jaj Adam, ez de romantikus!-dobta az asztalára vissza a füzetet, az osztály nagy része pedig elnevette magát. Troy látta, hogy Adamet látszólag még mindig hidegen hagyja az ő kicsinyes próbálkozása, de ez csak jobban ösztönözte további cselekvésekre. Mindenképpen fel akarta húzni Adamet, mivel ezt ő viccesnek találta.
-Jaj, csak nem megsértettem a kis lelkivilágodat, Kislány?-nézett a fiú kiskutyaszemekkel, Adam tekintete pedig szinte fellángolt, míg a táskájára meredt, minden erejét össze kellett szednie, hogy a legnyugodtabb hangján szólaljon meg:
-Troy. Nem foglalkoznál a saját dolgoddal? Úgy tudom, van még mit csiszolnod a matektudásodon.-mutatott rá a nyilvánvaló tényre, hogy Troy matematikából nem valami zseniális, és ha emiatt szólják meg, arra ugrik.
-Ide figyelj, kis csíra, neked nincs jogod beszólni az erősebbeknek.-mordult Adamre Troy, mire Adam a szemébe nézve válaszolt.
-Bármi jogomban áll, ami neked is.-mondta határozottan, mire Troy a fogait csikorgatva nézett Adamre.
-Ezt még megkeserülöd, buzi!-azzal sarkon fordult és elment, Adam pedig sóhajtva ült le a helyére.
Gwen, a természetes szőke, zöld szemű lány szokásához híven csengetés előtt esett be órára, gyorsan levágta a táskáját a földre és leült Adam mellé.
-Szia-zihálva vigyorgott rá a lány, Adam pedig egy kis mosollyal és biccentéssel válaszolt. A lány egyből rájött, hogy megint bántotta valaki.
-Mi történt? Ki volt az?-érdeklődött is aggódva, de épphogy befejezte a mondatot, becsöngettek, a tanár pedig késés nélkül érkezett órára, mint ahogy szokta. Egy újabb unalmas órát ültek végig. Legalábbis Adam és Gwen számára unalmas volt. Valahogy hidegen hagyták Troy és Oliver értelmetlen poénjai. Egyikőjük sem értett túl sokat a matekhoz és mindezt próbálták poénosan és kissé lenézően a tanár tudtára adni. Adam és Gwen pedig felváltva pillantottak az órára és egymás füzetébe írva adták egymás tudtára, hogy hány perc van még hátra az órából, mikor pedig kicsöngettek, ők voltak az elsők, akik kirontottak a teremből és elindultak az iskola mögötti csendes kis zugukba, ahova a „nagymenők” csapata nem követte őket, hiszen „oda lúzerek járnak”. Adam leült egy fatuskóra, Gwen pedig vele szemben egy kődarabra.
-Nos? Mi történt?-érdeklődött a lány Adam szemeibe nézve. Mindig érdekelte, mi van Adammel. A srác hiába volt jó színész, Gwen előtt még ő sem volt képes elrejteni, ha valami bántja.
-Csak a szokásos. Troy megint az én alázásomon szórakozott, én pedig merészeltem megvédeni magam…-sóhajtótt fel a fiú a földet nézve.
-Mit csinált már megint?-csóválta Gwen a fejét.
-A matekfüzetemből olvasott fel egy általa képzelt naplóbejegyzést melyben „én leírom”, hogy a „pasim mennyire jól csókol”-emelte égnek szürkéskék szemeit Adam, majd a kezeit fixírozta, ahogy tördelte az ujjait.-Amikor látta, hogy hidegen hagy akkor a szokott módon lekislányozott, amit nem tudok szó nélkül hagyni. Erre kijelentette, hogy ezt még megbánom… Megint meg fog verni-szorult el kissé a hangja, ahogy az utolsó mondat elhagyta a száját, visszagondolva arra a pár esetre, amikor Troy valóra váltotta az ehhez hasonló ígéreteit. Gwen erre felállt és átölelte a fiút.
-Ne aggódj… Majd elkerülöd egy ideig és elmúlik a haragja-mondta a lány, bár tudta jól, hogy Troy ha már nem is haragból, de a móka kedvéért elő szeretettel fogja Adamet fenéken billenteni, ezzel pedig bajba sodorva önmagát, amiből szokás szerint a dúsgazdag édesapja húzza ki. Adam aprónyit elmosolyodott.
-Tudod, hogy úgyis megteszi… és megint megússza-válaszolta a fiú, Gwen pedig az arcára puszilt.
-Ami nem öl meg csak erősebbé tesz, Adam. Talán most ezek az éveid nehezek, de én tudom, hogy később viszont szuper életed lesz! Most lent vagy, de később majd a csúcson fogod találni magad és emlékezni fogsz a szavaimra. Bízz bennem, BB, így lesz-mosolygott Gwen. Sokszor hívta BB-nek Adamet, akinek tetszett ez a becenév. Nagyon hálás volt a lánynak, hiszen ő volt az, aki minden nehéz pillanatában ott volt vele, meghallgatta, segített és tanácsokat adott neki. Ha boldog volt, vele nevetett, ha szomorú volt, felvidította, Adam pedig ugyanezt viszonozta a lány felé. Igazi barátok voltak. Nem pénzzel megvehető sekélyes haverok, mint Troy és társai, hanem olyanok, akiket a legnagyobb tragédia sem tud elszakítani egymástól. Adam itt tanulta meg, hogy a sors nem azokat az embereket küldi hozzá, akiket ő szeretne, hanem azokat, akikre szüksége van. Adamnek pedig nem a nagymenőkre volt szüksége, hanem Gwenre. Erre a kedves lányra, akire mindig számíthatnak egymásra.
-Na mi van, Lambert? Nem kensz magadra egy kicsit anyád alapozójából, hátha segít a szeplőiden?-támaszkodott az asztalára a fiú, de Adam nem is figyelt rá. Szépen kikészítette a könyveit és a füzetét az asztal szélére, mire a kreolos bőrű srác az utóbbit felkapta és belelapozott. Felült Adam asztalára és megköszörülte a torkát.
-Kedves Naplóm!-kezdte a kis mondókáját, mintha Adam a matematika füzetébe írná a naplóját és éppen abból olvasna fel egy részletet-Ma újból találkoztam a pasimmal! Olyan jól csókol! Hihetetlen! Jaj Adam, ez de romantikus!-dobta az asztalára vissza a füzetet, az osztály nagy része pedig elnevette magát. Troy látta, hogy Adamet látszólag még mindig hidegen hagyja az ő kicsinyes próbálkozása, de ez csak jobban ösztönözte további cselekvésekre. Mindenképpen fel akarta húzni Adamet, mivel ezt ő viccesnek találta.
-Jaj, csak nem megsértettem a kis lelkivilágodat, Kislány?-nézett a fiú kiskutyaszemekkel, Adam tekintete pedig szinte fellángolt, míg a táskájára meredt, minden erejét össze kellett szednie, hogy a legnyugodtabb hangján szólaljon meg:
-Troy. Nem foglalkoznál a saját dolgoddal? Úgy tudom, van még mit csiszolnod a matektudásodon.-mutatott rá a nyilvánvaló tényre, hogy Troy matematikából nem valami zseniális, és ha emiatt szólják meg, arra ugrik.
-Ide figyelj, kis csíra, neked nincs jogod beszólni az erősebbeknek.-mordult Adamre Troy, mire Adam a szemébe nézve válaszolt.
-Bármi jogomban áll, ami neked is.-mondta határozottan, mire Troy a fogait csikorgatva nézett Adamre.
-Ezt még megkeserülöd, buzi!-azzal sarkon fordult és elment, Adam pedig sóhajtva ült le a helyére.
Gwen, a természetes szőke, zöld szemű lány szokásához híven csengetés előtt esett be órára, gyorsan levágta a táskáját a földre és leült Adam mellé.
-Szia-zihálva vigyorgott rá a lány, Adam pedig egy kis mosollyal és biccentéssel válaszolt. A lány egyből rájött, hogy megint bántotta valaki.
-Mi történt? Ki volt az?-érdeklődött is aggódva, de épphogy befejezte a mondatot, becsöngettek, a tanár pedig késés nélkül érkezett órára, mint ahogy szokta. Egy újabb unalmas órát ültek végig. Legalábbis Adam és Gwen számára unalmas volt. Valahogy hidegen hagyták Troy és Oliver értelmetlen poénjai. Egyikőjük sem értett túl sokat a matekhoz és mindezt próbálták poénosan és kissé lenézően a tanár tudtára adni. Adam és Gwen pedig felváltva pillantottak az órára és egymás füzetébe írva adták egymás tudtára, hogy hány perc van még hátra az órából, mikor pedig kicsöngettek, ők voltak az elsők, akik kirontottak a teremből és elindultak az iskola mögötti csendes kis zugukba, ahova a „nagymenők” csapata nem követte őket, hiszen „oda lúzerek járnak”. Adam leült egy fatuskóra, Gwen pedig vele szemben egy kődarabra.
-Nos? Mi történt?-érdeklődött a lány Adam szemeibe nézve. Mindig érdekelte, mi van Adammel. A srác hiába volt jó színész, Gwen előtt még ő sem volt képes elrejteni, ha valami bántja.
-Csak a szokásos. Troy megint az én alázásomon szórakozott, én pedig merészeltem megvédeni magam…-sóhajtótt fel a fiú a földet nézve.
-Mit csinált már megint?-csóválta Gwen a fejét.
-A matekfüzetemből olvasott fel egy általa képzelt naplóbejegyzést melyben „én leírom”, hogy a „pasim mennyire jól csókol”-emelte égnek szürkéskék szemeit Adam, majd a kezeit fixírozta, ahogy tördelte az ujjait.-Amikor látta, hogy hidegen hagy akkor a szokott módon lekislányozott, amit nem tudok szó nélkül hagyni. Erre kijelentette, hogy ezt még megbánom… Megint meg fog verni-szorult el kissé a hangja, ahogy az utolsó mondat elhagyta a száját, visszagondolva arra a pár esetre, amikor Troy valóra váltotta az ehhez hasonló ígéreteit. Gwen erre felállt és átölelte a fiút.
-Ne aggódj… Majd elkerülöd egy ideig és elmúlik a haragja-mondta a lány, bár tudta jól, hogy Troy ha már nem is haragból, de a móka kedvéért elő szeretettel fogja Adamet fenéken billenteni, ezzel pedig bajba sodorva önmagát, amiből szokás szerint a dúsgazdag édesapja húzza ki. Adam aprónyit elmosolyodott.
-Tudod, hogy úgyis megteszi… és megint megússza-válaszolta a fiú, Gwen pedig az arcára puszilt.
-Ami nem öl meg csak erősebbé tesz, Adam. Talán most ezek az éveid nehezek, de én tudom, hogy később viszont szuper életed lesz! Most lent vagy, de később majd a csúcson fogod találni magad és emlékezni fogsz a szavaimra. Bízz bennem, BB, így lesz-mosolygott Gwen. Sokszor hívta BB-nek Adamet, akinek tetszett ez a becenév. Nagyon hálás volt a lánynak, hiszen ő volt az, aki minden nehéz pillanatában ott volt vele, meghallgatta, segített és tanácsokat adott neki. Ha boldog volt, vele nevetett, ha szomorú volt, felvidította, Adam pedig ugyanezt viszonozta a lány felé. Igazi barátok voltak. Nem pénzzel megvehető sekélyes haverok, mint Troy és társai, hanem olyanok, akiket a legnagyobb tragédia sem tud elszakítani egymástól. Adam itt tanulta meg, hogy a sors nem azokat az embereket küldi hozzá, akiket ő szeretne, hanem azokat, akikre szüksége van. Adamnek pedig nem a nagymenőkre volt szüksége, hanem Gwenre. Erre a kedves lányra, akire mindig számíthatnak egymásra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése