8. Változás

Monte Pittman vonakodva ment be a hálószobába, ahol felesége fekete, csipkés fehérneműben várt rá az ágyon. Elővette legcsábosabb mosolyát, majd mutatóujjával hívogatta imádott férjét. Monte azonban csak lesütött szemmel ült le felesége mellé, majd egy erőltetett mosolyt villantott rá.
-Mi a baj, kicsim?-simított kedvese arcára az asszony felismerve, hogy valami nincs rendben.
-Semmi, Lynn… Csak fáradt vagyok.-mondta halkan a férfi, kezét pedig felesége kezére tette, és a tenyerébe puszilt.
-Látom, hogy valami nyomja a lelked. Ha valakinek, nekem nyugodtan elmondhatod. Bízz benne, kicsim.-mondta az asszony, majd férje hajával kezdett el játszadozni, mire az nem szólt semmit. A nő gyengéden elkezdte Monte arcát puszilgatni, majd lassan, de biztosan haladt annak a szája felé. Lynn két keze közé vette Monte arcát, majd lágy csókot lehelt az arcára. Legnagyobb meglepetésére a férfi eltolta.
-Lynn, valamit muszáj elmondanom. Nem bírom tovább…-hadarta halkan Monte lesütött szemmel.
-Mondd, Kincsem.-nézett aggódva Lynn imádott férjére, aki számára a világot jelentette. Örült, hogy Monte nem titkolja el előle azt, ami éppen a szívét nyomja.
-Próbálj megérteni, kérlek. Nekem sem könnyű ezt az egészet… elfogadni.-mondta komolyan Monte, mire Lynn felnevetett.
-Ugyan már, Monte, csak nem ennyire súlyos a dolog! Csak nem azt akarod mondani, hogy 8 év házasság után rájöttél, hogy meleg vagy!-mondta nevetve a nő, mire Monte csak lesütötte a szemét. Lynn rátapintott a lényegre. Mintha különös érzéke lenne ezekhez a dolgokhoz, csak éppen a nő ezzel nem volt tisztában. Hirtelen elkomolyodva nézett Monte szemébe.
-Ide figyelj, Pittman, ha megcsalsz, azt mondd a szemembe, ne találj ki idétlen meséket, fogtad?-emelte meg a hangját, Monte pedig csak felsóhajtott-Ki az a nő? Ismerem? Vagy egy vadidegen?-Lynnből csak úgy áradtak a vádló szavak, Monte nem győzte leállítani.
-Lynn… Lynn, állj le! Nincs semmi féle nő a dologban! Komolyan beszélek.
-Nem… Nem Monte, nem hiszek neked. Hülyeségeket beszélsz. Nem lehetsz meleg… Nem…-hitetlenkedett, bár a végén már csak magát próbálta nyugtatni.-Ez csak egy rossz vicc, egy rémálom, ugye? Monte, mondd, hogy ez egy rossz vicc! Gyerünk, MONDD!-fakadt ki a nő, felkelt és dobbantott egyet-Monte, szólalj már meg! Mondd, hogy viccelsz!
-Úgy sajnálom…-motyogta halkan a férfi, majd tajtékzó felesége után nyúlt, aki elrántotta a kezét és felképelte, majd a fürdőszobába viharzott. Monte sóhajtva állt fel és kopogott a fürdőszoba ajtaján.
-Lynn… Lynn, kérlek!-kérlelte Monte a feleségét-
-Hagyjál békén! Tűnj innen!-ordította az asszony.
-Csak próbálj meg megérteni!-emelte meg a hangját a férfi.
-Tűnj innen! Menj már! Nem akarlak látni!-ordított tovább a nő, Monte pedig idegesen trappolt kifele a házból, egyenesen ki az udvarra, ahol leült egy padra, és az arcát két tenyerébe temetve sóhajtott fel ismét. Közel fél éven keresztül színészkedett, csak hogy Lynnt boldoggá tegye. De itt volt a vége, nem bírta tovább, egyszerűen elege lett. Teljesen biztos volt a dolgában, rájött, hogy melyik fél vonzza őt jobban. A válasz teljesen egyértelművé vált. A felesége, aki elvileg mindennél jobban szereti, nem tudja elfogadni őt. Persze, meg kell értenie, hisz nem lehet könnyű neki sem megtudni, hogy a férje hirtelen elkezdett a saját neméhez vonzódni. Tiszta abszurd. Talán egy kis idő után lenyugszik, megbeszélik a dolgot. Az már biztos, hogy válás lesz a dologból, hisz egyikük sem lehet boldog tovább ebben a kapcsolatban. Barátként válnak el, vita nélkül, ahogy azt kell. Szerette Lynnt. Talán nem szerelemből, de szerette, és nem akarta teljesen elveszíteni. Fogalma sem volt, mit kellene tennie. A nőnek fogalma sem volt, Monte min ment keresztül az elmúlt időszakban. Viszont most ő sem tudja, hogy Lynn min megy keresztül, hogyan dolgozza ezt fel. Mit gondol, mit érez, mihez akar kezdeni. Talán jobb lenne, ha felmenne hozzá, nehogy valami butaságot csináljon. Összepakoljon és otthagyja, vagy esetleg Monte cuccát kezdje kihajigálni az ablakon. Ismerte már a nőt, kissé labilis, nem minden esetben kezeli megfelelően a problémákat. Ha valamin nagyon felhúzza magát, akkor beszámíthatatlan lesz, nála sosem lehet tudni, hogy ha ideges, akkor mikor és mit fog tenni, pláne, hogy milyen meggondolásból. Monte ahogy ezeket végiggondolta, futólépésben ment fel az emeletre. Lynnt egyik szobában sem találta, így maradt az a lehetőség, hogy még mindig a fürdőszobában dekkol. Éljen.
-Lynn?-kopogtatott Monte a fürdőszoba ajtaján. Újabb dührohamra számított, hogy Lynn gonosz, és bántó dolgokat vág a fejéhez. Szokás szerint meggondolatlanul dobálózik súlyos szavakkal. De e helyett csak a néma csönd válaszolt. Biztos a fürdőkádban ülve durcizik. Monte felsóhajtva újból bekopogtatott.
-Lynn, semmi értelme annak, amit csinálsz. Gyere ki, beszéljük meg. Megoldjuk, rendben? Oldottunk meg ennél súlyosabb problémákat is.-az utolsó mondat biztos kivágta volna a biztosítékot. De nem tette. Valami nagyon nem volt rendben… Talán Lynn elszökött? Ugyan. Az első emeletről? Hogyan? Letépte a zuhanyzó függönyét és azt lógatta ki az ablakon, hogy aztán le tudjon mászni rajta? Annyira még ő sem bolond. Monte egy utolsót kopogott az ajtón, majd mikor nem érkezett válasz, sőt, motoszkálást sem hallott a szobából, sem hüppögést, szuszogást, fújtatást, hátrált, majd betörte az ajtót. A látvány, ami fogadta, arra késztette, hogy hátrébb lépjen párat, és tartsa vissza a levegőt. Meredten figyelte a nő élettelen, ernyedt testét, ahogy a fürdőszoba padlóján fekszik, körben pedig gyógyszerek hevernek a padlón. Azt hitte, ismeri Lynnt, azt hitte, ennyire semmi nem tudja kiakasztani. Most viszont maga Monte kergette bele az öngyilkosságba!? Az összes vér kiszűllt a fejéből, sápadtan, tátott szájjal nézte Lynnt, közben próbált engedelmeskedni a fejében kiáltozó hangnak, amely ordítota, hogy menjen oda hozzá, hívjon mentőt, tegyen valamit. Remegve indult meg a nő felé, leguggolt mellé. A mutatóujjával kitapintotta a nyakánál a pulzusát, mely veszélyesen lassan, de még lüktetett. Ez valamilyen szinten megnyugtatta. Még nem késő. Gyorsan hívta a mentőket, lehadarta, hogy mi történt, hova kell a segítség, majd a mobilját visszacsúsztatta nadrágja zsebébe. Az ölébe vette a törékeny testet, beszélt hozzá, kérte, hogy tartson ki..  Csak tartotta a kezében feleségét, és egyre homályosabban látta őt, ahogy a szemébe gyűlő könnyek egyre csak gördültek le gondterhelt, aggódó arcán. Az ő hibája lesz, ha a nő meghal. Azért, aki, és ami. Ha Lynnt elveszíti, azt sosem fogja megbocsátani magának.