Adam ismét morcosan lökte
be maga után a bejárati ajtót és ejtette a táskáját hanyagul a földre...
Legszívesebben csak elrohant volna ki a világból és hosszú idő múlva visszajött
volna, amikor már senki nem emlékszik rá, de tudta, hogy menni kell tovább.
Ahogy kedvenc bandájának énekese mondja: „The show must go on”. Körbenézett,
senki sehol. Neil valószínűleg még iskolában, Eber dolgozik, Leila pedig bement
a városba esetleg át egy barátnőjéhez. Legalább nem kell takargatnia az órák
után Troy által neki ajándékozott kék, lila, valamint zöld színben pompázó
foltokat, melyekből az arcára szerencsére nem jutottak. Elindult a konyhába,
hogy készítsen magának valamit enni. Mikor belépett Leilával találta szembe
magát, aki épp egy papírt tanulmányozott.
-Szi..szia Anya-csikart ki egy mosolyt magából a fiú, és lehúzta a ruha ujjait, mire édesanyja felnézett rá és elmosolyodott.
-Szervusz Adam!-felkelt és megkerülve az asztalt magához ölelte fiát nem is sejtve, hogy egy gyengéd ölelés is fáj neki a mai agyalás után-Milyen napod volt, kicsim?-érdeklődött Leila mint minden nap, de lelkesedése és érdeklődése szüntelen olyan volt, akár Adam első gimnáziumi napján, márpedig azon jócskán túl vannak.
-Tűrhető-füllentett a fiú, hiszen nem akarta, hogy édesanyja megtudja a mai verekedés történetét és esetleg fellépjen ellene. Meg különben sem szeretett volna szüleinek bárminemű aggodalomra okot adni. Inkább eltitkolta a hasonló eseteket.
-Éhes vagy, kicsim?-mosolygott Leila büszkén fiára, aki visszamosolygott és bólintott. Nagy erőbefektetésre volt szüksége a fiatal srácnak, hogy mosolya őszintének tűnjön.
-Igen, mi a kaja?-érdeklődött Adam, próbált lelkesnek tűnni közben finoman megsimogatta édesanyja hátát jelezve, hogy vége az ölelkezésnek, mire el is engedték egymást.
-A kedvenced kicsim, milánói makaróni-mosolyodott el szélesebben a nő.
-Ó, azt szeretem nagyon, köszönöm-a fiúnak azért egy apó öröme lehetett a napban, még ha az csak egy tányér finom étel is. –mindketten leültek enni, majd mikor végeztek Adam megköszönte illedelmesen a finom ebédet, felkapta a táskáját és felvonult a szobájába. Magára zárta az ajtót, hogy senki ne zavarja letargiájában. Ledobta magát az íróasztali székére majd levetette kardigánját. A lábával lökött egy kicsit magán, így szemben találta magát a nagy tükrével. Belenézett és üveges tekintettel méregette az alakot, aki ugyanúgy meredt rá. Karját sötétlila foltok borították, volt rajta pár seb is. Fájdalmasan felsóhajtott, kezét a mellkasára tette. Egy-egy nagy lélegzetvétel a rá mért ütések miatt fájdalmasak voltak. Beharapta az alsó ajkát és az arcát két tenyerébe temette. Miért kell szenvednie? Miért bántják? Miért nem tudják őt elfogadni? Ennyire rossz ember lenne? Mit vétett, és ki ellen? Csak remélni tudta, hogy Gwennek igaza lesz, és majd ha a gimnázium véget ér minden szebb és jobb lesz. Úgy vágyott arra, hogy véget érjen ez a rémálom. A semmibe meredve hagyta el a fiatal fiú tulajdon testét és szállt messze. El a szobájából, el a jelenből egészen a jövőbe, maga sem tudja hova. Várja Hollywood. Tudta, hogy ott a helye. Oda akar menni, minden vágya, hogy egyszer igazi sztárként, fényesen ragyogó csillagként vonuljon végig Hollywood utcáin az embertelenül menő lakása felé, ahol majd várja a tökéletes párja egy fergeteges koncert után. Persze. Ezek csak szép álmok. Vissza kellett rángatnia magát a kegyetlen és fájdalmas valóságba, hiába érezte magát olyan jól a rózsaszín vattacukor felhők között. Ő Adam Mitchel Lambert, a gimi meleg fura sráca, akiből az életben nem lesz semmi. Gwen az egyetlen támaszpontja családja mellett. Ő talán jobban megérti, mint bárki más. Előtte az ég-világon semmi titka nincs. Még a sérüléseiről is tud. Hiszen ott volt, mikor az egész iskola előtt verte Troy péppé… Ismét. Vajon meddig tart még ez? Mikor kerül ki az ördögi körből? Mikor ébredhet végre fel a rémálomból? Talán eljön az az idő is, mikor végre boldog lehet. Talán egyszer… Mélázásából három rövid koppanás rázta fel. Gyorsan visszahúzta a kardigánját és kinyitotta az ajtót. Édesanyja állt vele szemben, aggódó tekintettel nézett fel rá. Édesanyja már tudta, hogy amikor Adam a szobájába zárkózik és éppen nem rockzene szűrődik ki a szobájából, hanem síri csönd, akkor baj van. Ilyenkor hagyta egy kicsit, hogy egyedül legyen a gondolataival, majd mikor már nem bírta tovább felment hozzá.
-Drágám. Minden rendben?-simított Leila csemetéje arcára- Látom, hogy valami bánt.
-Jól ismersz, Anya-sóhajtott fel a srác és arrébb állt az ajtóból, hogy édesanyját beengedje és kezdetét vegye a rituálé, melynek folyamán átbeszélnek mindent, és némiképp rendet raknak Adam lelkében. Az asszony belépett és leült Adam ágyára, Adam pedig mellé.
-Mondd, fiam, mi történt?-fogta meg Leila Adam kezét és figyelte a fiút, ahogy lehajtott fejjel nézi kettejük kezét szomorkásan.
-Igazából… csak a szokásos piszkálódások tettek be megint. –pillantott fel az aggódó nőre, aki figyelmesen várta a folytatást, így nekikészült, hogy folytassa, nagy levegőt vett, de szavak helyett fájdalmas nyögés jött ki a torkán, ami megrémisztette Leilát.
-Adam! Valaki bántott? Mi történt?-kétségbeesetten tapogatta fia karját kezdve lehámozni róla a kardigánt, Adam pedig megadta magát és kibújt a rohadarabból. Egyre több és több lila folt bújt ki a pamut takarásából, Leila pedig egyre jobban megrémült, szíve egyre jobban összeszorult az ő szeretett fia láttán, akinek a testét csúnya zúzódások borítják. Képtelen volt elképzelni, hogy valaki egy ilyen rendes embert, mint Adam bántson. Elfogultság nélkül állította, hogy Adam jó ember, érzékeny, helyén van a szíve, viszont nagyon jó színész is, így el tudja takarni érzelmeit és vissza tudja fogni indulatait. Lassan maga felé fordította Adam arcát, nyomott egy puszit a füle mellé és kérdezni kezdte, Adam pedig válaszolt neki minden kérdésére. Adam mindent elmondott Leilának. Kitálalt Troyról, elmesélte, hogy segített neki Gwen, szinte előtte volt a kép, ahogy a rengeteg vidám, kárörvendő arc között egy zöld szempár hullatja fájdalmas könnyeit, majd méri végig földön fekvő, porig alázott alakját. Leila hallotta már sokszor Troy nevét, tudott is róla sok mindent. Tisztában volt vele, hogy hiába is tenne bármit, Troy befolyásos apja ellen egy ilyen kisember, mint ő nem léphet fel. Tehetetlenül ölelte óvatosan nagyobbik fiát, aki lehunyt szemmel eresztett el pár kósza könnycseppet. Leila pedig csak ugyan azt tudta mondani, mint Gwen: Talán most nehéz időszakon mész át, de megígérem neked, egyszer ennek is vége lesz, és minden jóra fordul majd. Hiszen egyszer minden rémálomból felébred az ember.
-Szi..szia Anya-csikart ki egy mosolyt magából a fiú, és lehúzta a ruha ujjait, mire édesanyja felnézett rá és elmosolyodott.
-Szervusz Adam!-felkelt és megkerülve az asztalt magához ölelte fiát nem is sejtve, hogy egy gyengéd ölelés is fáj neki a mai agyalás után-Milyen napod volt, kicsim?-érdeklődött Leila mint minden nap, de lelkesedése és érdeklődése szüntelen olyan volt, akár Adam első gimnáziumi napján, márpedig azon jócskán túl vannak.
-Tűrhető-füllentett a fiú, hiszen nem akarta, hogy édesanyja megtudja a mai verekedés történetét és esetleg fellépjen ellene. Meg különben sem szeretett volna szüleinek bárminemű aggodalomra okot adni. Inkább eltitkolta a hasonló eseteket.
-Éhes vagy, kicsim?-mosolygott Leila büszkén fiára, aki visszamosolygott és bólintott. Nagy erőbefektetésre volt szüksége a fiatal srácnak, hogy mosolya őszintének tűnjön.
-Igen, mi a kaja?-érdeklődött Adam, próbált lelkesnek tűnni közben finoman megsimogatta édesanyja hátát jelezve, hogy vége az ölelkezésnek, mire el is engedték egymást.
-A kedvenced kicsim, milánói makaróni-mosolyodott el szélesebben a nő.
-Ó, azt szeretem nagyon, köszönöm-a fiúnak azért egy apó öröme lehetett a napban, még ha az csak egy tányér finom étel is. –mindketten leültek enni, majd mikor végeztek Adam megköszönte illedelmesen a finom ebédet, felkapta a táskáját és felvonult a szobájába. Magára zárta az ajtót, hogy senki ne zavarja letargiájában. Ledobta magát az íróasztali székére majd levetette kardigánját. A lábával lökött egy kicsit magán, így szemben találta magát a nagy tükrével. Belenézett és üveges tekintettel méregette az alakot, aki ugyanúgy meredt rá. Karját sötétlila foltok borították, volt rajta pár seb is. Fájdalmasan felsóhajtott, kezét a mellkasára tette. Egy-egy nagy lélegzetvétel a rá mért ütések miatt fájdalmasak voltak. Beharapta az alsó ajkát és az arcát két tenyerébe temette. Miért kell szenvednie? Miért bántják? Miért nem tudják őt elfogadni? Ennyire rossz ember lenne? Mit vétett, és ki ellen? Csak remélni tudta, hogy Gwennek igaza lesz, és majd ha a gimnázium véget ér minden szebb és jobb lesz. Úgy vágyott arra, hogy véget érjen ez a rémálom. A semmibe meredve hagyta el a fiatal fiú tulajdon testét és szállt messze. El a szobájából, el a jelenből egészen a jövőbe, maga sem tudja hova. Várja Hollywood. Tudta, hogy ott a helye. Oda akar menni, minden vágya, hogy egyszer igazi sztárként, fényesen ragyogó csillagként vonuljon végig Hollywood utcáin az embertelenül menő lakása felé, ahol majd várja a tökéletes párja egy fergeteges koncert után. Persze. Ezek csak szép álmok. Vissza kellett rángatnia magát a kegyetlen és fájdalmas valóságba, hiába érezte magát olyan jól a rózsaszín vattacukor felhők között. Ő Adam Mitchel Lambert, a gimi meleg fura sráca, akiből az életben nem lesz semmi. Gwen az egyetlen támaszpontja családja mellett. Ő talán jobban megérti, mint bárki más. Előtte az ég-világon semmi titka nincs. Még a sérüléseiről is tud. Hiszen ott volt, mikor az egész iskola előtt verte Troy péppé… Ismét. Vajon meddig tart még ez? Mikor kerül ki az ördögi körből? Mikor ébredhet végre fel a rémálomból? Talán eljön az az idő is, mikor végre boldog lehet. Talán egyszer… Mélázásából három rövid koppanás rázta fel. Gyorsan visszahúzta a kardigánját és kinyitotta az ajtót. Édesanyja állt vele szemben, aggódó tekintettel nézett fel rá. Édesanyja már tudta, hogy amikor Adam a szobájába zárkózik és éppen nem rockzene szűrődik ki a szobájából, hanem síri csönd, akkor baj van. Ilyenkor hagyta egy kicsit, hogy egyedül legyen a gondolataival, majd mikor már nem bírta tovább felment hozzá.
-Drágám. Minden rendben?-simított Leila csemetéje arcára- Látom, hogy valami bánt.
-Jól ismersz, Anya-sóhajtott fel a srác és arrébb állt az ajtóból, hogy édesanyját beengedje és kezdetét vegye a rituálé, melynek folyamán átbeszélnek mindent, és némiképp rendet raknak Adam lelkében. Az asszony belépett és leült Adam ágyára, Adam pedig mellé.
-Mondd, fiam, mi történt?-fogta meg Leila Adam kezét és figyelte a fiút, ahogy lehajtott fejjel nézi kettejük kezét szomorkásan.
-Igazából… csak a szokásos piszkálódások tettek be megint. –pillantott fel az aggódó nőre, aki figyelmesen várta a folytatást, így nekikészült, hogy folytassa, nagy levegőt vett, de szavak helyett fájdalmas nyögés jött ki a torkán, ami megrémisztette Leilát.
-Adam! Valaki bántott? Mi történt?-kétségbeesetten tapogatta fia karját kezdve lehámozni róla a kardigánt, Adam pedig megadta magát és kibújt a rohadarabból. Egyre több és több lila folt bújt ki a pamut takarásából, Leila pedig egyre jobban megrémült, szíve egyre jobban összeszorult az ő szeretett fia láttán, akinek a testét csúnya zúzódások borítják. Képtelen volt elképzelni, hogy valaki egy ilyen rendes embert, mint Adam bántson. Elfogultság nélkül állította, hogy Adam jó ember, érzékeny, helyén van a szíve, viszont nagyon jó színész is, így el tudja takarni érzelmeit és vissza tudja fogni indulatait. Lassan maga felé fordította Adam arcát, nyomott egy puszit a füle mellé és kérdezni kezdte, Adam pedig válaszolt neki minden kérdésére. Adam mindent elmondott Leilának. Kitálalt Troyról, elmesélte, hogy segített neki Gwen, szinte előtte volt a kép, ahogy a rengeteg vidám, kárörvendő arc között egy zöld szempár hullatja fájdalmas könnyeit, majd méri végig földön fekvő, porig alázott alakját. Leila hallotta már sokszor Troy nevét, tudott is róla sok mindent. Tisztában volt vele, hogy hiába is tenne bármit, Troy befolyásos apja ellen egy ilyen kisember, mint ő nem léphet fel. Tehetetlenül ölelte óvatosan nagyobbik fiát, aki lehunyt szemmel eresztett el pár kósza könnycseppet. Leila pedig csak ugyan azt tudta mondani, mint Gwen: Talán most nehéz időszakon mész át, de megígérem neked, egyszer ennek is vége lesz, és minden jóra fordul majd. Hiszen egyszer minden rémálomból felébred az ember.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése