26. Kirakós

Curtis szemszöge:
A testvérem és a kislánya elmentek otthonról, így volt egy kis nyugalmam. Azágyon hasalva nézegettem a mappám tartalmát, amiben minden információm és cikkem meg volt Adamről, amit csak be tudtam szerezni. Vagy négyszáz cikk, többezer fotó nyomtatva, papírra kiírt adatok. Egyetlen adat hiányzott: a lakcíme. Csak adj időt neki, Curtis. Majd azt is megszerzed. Bekapcsoltam gyorsan a TV-t alapzajnak, majd folytattam a gyönyörködést. Azok a szemek, az ajkai, a haja, a nózija, a kis aranyos pofija, a fülei, az álla, a nyaka, a széles vállai, a mellkasa, az izmos karjai... A kedvenceim akkor is a lábai, és a popsija. Azok a combok gyilkosak! És a püspökfalatok, főleg bőrnaciban? Egyszer sikerült hozzájuk érnem. Az, hogy utána hetekig nem éreztem az arcom, az mellékes. Tökéletesen megérte. Megtennék újra meg újra. Gondolkodás nélkül...

Chris szemszöge:
A telefonom csengeni kezdett. Josshal pont a kellős közepén voltunk a redőrös játékunknak. A francba, valaki nagyon tud időzíteni. Felsóhajtva nyúltam a telefonom után, de Josh visszahúzta a kezemet, én pedig kuncogva engedtem a kísértésnek, de a telefon hosszas hallgatás után megint sipákolni kezdett, így Josh hagyta is, hogy felvegyem a 'Rejtett szám' névre hallgató zaklatóm telefonját.
- Igen...? - morogtam bele unottan.
- Hol az isten faszában vagy!? - hallottam Tommy dühtől fuldokló hangját. Basszus. Most mit mondjak neki? Honnan van.meg neki a számom? A francba!
- Szerinted hol? - kérdeztem hót nyugodtan. Hiába, aki tud, az tud.
- Csak nem a WC pucolóddal kefélsz? - a francba, ez honnan veszi vagy honnan tudja?
- Te meg miről beszélsz!? - igyekeztem pont annyira kiakani ezen, hogy hihető is legyen.
- Tudod te pontosan. Basszus, nem hiszem el, hogy akkor is van pofád csalni, amikor a legnagyobb szüksége lenne rád. Pontosabban a színészkedésedre. Rohadj meg, jobban teszed ha idetolod a pofád te szemét... - ezzel le is csapta a telefont. Hát jó, akkor ezt a számot szépen elmentjük, hogy a jövőben tudjam, hogy nem szabad felvenni. Még hogy én rohadjak meg... Seggfej..

Adam szemszöge:
Reggel van. Alig érzékelem az ablakon át beszűrődő halovány, tiszta napfényt. Mindenki haza ment, csak én maradtam itt Vivvel. Gwent valószínüleg azóta is próbálják felmosni. Rátettem egy lapáttal a hozzáállásommal. Nem érdekel. Fogalmam nincs, mi lesz Viviennel, az aggodalom megbénít, a központi idegrendszerem takarékon működik. Nem sokára koncert. Dogoznom kellene az albumon. Nem érdekel. Nem kellene. Ez a legkisebb gondom. Leszarom. Pokolba az egésszel. Nincs kedveeeeeeeem... Befejeltem Viv ágyának a szélét, és az éles fájdalom utat tört a sűrű fekete masszán keresztül, hogy tudtomra adja, hogy éppen a homlokomban tette látogatását, és maradni kíván. Akkor újra: Le-sza-rom... Nyeltem egyet, és éreztem, hogy brutálisan kiszáradtam. Nem csoda, hisz egy kortyot sem ittam. Ami azt illeti nem is ettem, így a gyomrom is hisztizik. Talán le kellene mennem egy közeli boltba vagy valamibe hogy szerezzek valami táplálót, mielőtt éhen halok. Bár jelen pillanatban nem is olyan rossz ötlet. Felsóhajtottam, nagy nehezen felkeltem, majdnem vissza is estem, de megkapaszkodtam. A zsebemhez nyúltam, hogy csekkoljam, ott van-e a tárcám. Kitapitottam valamit, nos, az biztos a tárca. Ha meg nem akkor nem iszok vagy eszek semmit. Ha csak hozzám nem vágnak valamit mert megtiszteltem őket a csodás jelenlétemmel.
- Nem sokára vissza jövök. Szia Viv. - megsimítottam a homlokát, össze szorítottam a fogaimat, hirtelen neki akartam ugrani annak aki elütötte, és ezt tette vele. Zsibbadt lábakkal lépkedtem ki a kórteremből kócosan, gyűrödten. A folyosó nagyon zajos volt, többen szóltak hozzám, mondták a nevemet, de én csak mentem tovább. Alig fogtam fel, hogy az én nevemet mondogatták folyton. Valaki azt hiszem meg is ragadta a karomat, és maga fele fordított. Nagyon ismerős volt, ijedtséget keltett bennem a sötét haj, és sötét szemek. Csak bámultam rá, akár egy zombi, majd kirántottam a karomat a fogásából és mentem tovább. Nem akartam hirtelen azt, hogy mindenki tudja, ki vagyok. Azt akartam, hogy hagyjanak békén, észre sem vegyenek. De az arcomat nem tudom megváltoztatni. A paróka sem segít, főleg nem az én két méteremmel. Egyre csak foygott a levegő, minél gyorsabban próbáltam kijutni, annál jobban fulladtam. Folytogatott az, hogy mindenki az aurámba mászott, a gombóc a torkomban egyre csak nőtt, ahogy a fekete massza is az agyamban. A zsibongást egy hangos ordítás törte meg.

Tommy szemszöge:
Idegesen léptem be az ajtón, talán kicsit hangosabban, mint kellett volna. Gwen rám pillantott aggódva, és Blani szemei is engem vizslattak. Két tökéletesen ugyan olyan szempár, de az egyik mégis valahogy csillapítani tudta haragomat. De még így is gyilkolni tudtam volna azt a szemetet.
- Mi történt, Tommy? - kérdezte Blani óvatosan. Oda lépve hozzám fogta meg a kezeimet, én pedig az arcára simítottam, és megráztam a fejemet.
- Viv hogy van? - Gwen hangja remegett.
- Stabil az állapota. 5 perce még az volt. Azóta nem hiszem hogy változott...
- És Adam? - Blani elbillentette a fejét
- Az a geci rendesen ott hagyta a szarban... - mormogtam. -
- Chris? - jelentőségteljesen pillantottam Gwenre, ő pedig bólintott.
- Biztosan azzal a seggel hancúrozik... Nem hiszem el, hogy pont Adamet pont egy olyannal csalja! - nagyot sóhajtottam, ahogy Blani szorosan megölelt. A hátát simogattam, próbáltam lenyugodni.

Adam szemszöge:
A hangom erőteljesen csengett a kórházi folyosón, hallatszott benne a dühöm, a haragom, amit jelenleg a világ felé tápláltam. Mert Vivienn élet és halál között lebeg. Mert Chris nagy valószínűséggel félrelép, de nem vallja be. Mert az emberek képtelenek békén hagyni akkor, amikor látják, hogy baj van. Csak elvárnak tőlem, nem fogják fel, hogy én is ember vagyok!? A döbbenetet látva az arcukon tudtam, hogy talán a kelleténél hangosabban, rondább szavakkal fejeztem ki magam. De annyira hidegen hagyott. Jól esett és kész! Igen, emberek, Adam Lambert is egy kibaszott ember, akinek eldurranhat az agya, akinek vannak rossz napjai, aki ugyan úgy viseli a tragédiákat, mint más.
Az emberek csak meredtek rám, én pedig sarkon fordulva haladtam tovább ismét beburkolózva abba a vastag burokba, amely véd a külső behatásoktól, de hagyja, hogy valamennyit felfogjak a körülöttem lévő dolgokból. Kiérve a kórházból a szikrázó napfény vágott pofán, mintha az is verni akarna. Mintha nem lenne elég az amit eddig kaptam. Mintha nem akarna így is könnybe lábadni a szemem. Mintha nem akarnék összerogyni és zokogni, verni a kibaszott aszfaltot addig, amíg a kezen szilánkosra nem törik. Utána jönne a fejem, hogy meg is haljak. Elegem van... Pechemre a legközelebb a Starbucks volt, én pedig nem voltam hajlandó meszebb menni, hisz itt is lehet kaját meg italt kapni. Ahogy beléptem az ajtón, a csengő fülsiketítő hangja okozott újabb agyrázkódást.
-Nicsak, Rómeó! - hallottam az ismerős, gyűlölt hangot.
- Egy karamella frapuchinot és egy melegszendvicset. -dörmögtem automatikusan, a másik srác pedig el is kezdte a frapuchinot.
-Na, hol van a kis szőke? -vigyorgott a pofámba.
- Most nem alkalmas... - emeltem a tekintetemet az ingjére, hogy elolvassam a nevét. Nagyon homályos volt, hunyorogtam egy ideig.
-Josh. -vigyorgott.
- Aha. Az. - erre felnevetett.
- Hol van Chris? - a hangjában volt valami baljós...
- Most... Nem... Alkalmas... - sziszegtem. Nevetve tolta elém a frapucchinot meg a melegszendvicset, fizettem, majd öles léptekkel mentem kifele. Josh... A név... A gyanú, hogy Chris csal... A név ahogy szólított. A kirakós kockái lassan kezdtek összeállni, és a kapott kép lassan szívárgott be az agyamba, és az eredmény folytogatni kezdett. A szemem nedves lett, a testem teljesen erőtlenné vált...