28. Eljátszott kulcs

Gwen szemszöge:
Kissé elkeseredetten léptem be a házunkba, csendesen becsuktam az ajtót, majd igyekeztem minél halkabban, észrevétlenül a szobámba osonni, hogy lehetőleg ne vegyen észre senki. Nem volt kedvem beszélgetni, csak le kellett ülnöm egy kicsit végiggondolni a dolgokat. Szerencsére nem volt otthon senki, különben biztos valaki letámadott volna, hogy mégis mi volt, hogy ment, ráadásképp ezeket a kérdéseket még tízféleképpen teszik fel apró átvariálásokkal, hogy minél többet kiszedjenek belőlem. Nem akartam róla beszélni. Nem akartam senkinek elmondani, hogy a legjobb barátom, szegény, drága barátom szimplán hülye, és hajthatatlan. Képtelen elengedni azt a tömény, 170 centi hazugságot, úgy kapaszkodik belé, mintha ő lenne az életelixír. Sóhajtva másztam be a zuhany alá, hogy vegyek egy forró fürdőt. Rám fér, na meg addig is lefoglalom magam valamivel. Segít megnyugodni, és tisztán gondolkodni. Újabb tervet szőni, hogyan nyithatnám fel egyetlenem összeragasztott szemeit... Megindítottam a csapot, és már jött is a meleg folyadék, mely végigperzselte bőrömet. A csempét bámulva merültem el mélyen a gondolataimba, mikor hallottam a zár kattanását. Lassan zártam el a csapot, magamra csavartam egy törölközőt, és kikukkantottam, vajon ki lehet az. Alig húztam el a függönyt, két ismerős, barna szempár nézett az én szemeibe, az orrunk összeét, sőt, az ajkaink - legalábbis az övé - kezdett volna tovább menni, mintha eddig nem lőtt volna túl a célon. Nem elég, hogy egy szál törölközőben álltam előtte, még fülig is pirosodtam. Mire egyet pislogtam, az ajtó ismét csapódott, és az alak már itt sem volt. Nos, rendben, Ratliff, vár rád egy jó kis beszélgetés, hogy mégis mi a jó fene akart ez lenni! Direkt kulcsra zártam az ajtót, hogy ennek a kis 'incidensnek' esélyt se adjak, hogy megismétlődjön, amíg megfürdök rendesen. Mikor végeztem, ismét bebugyoláltam magam a törölközőmbe, majd átslisszoltam a szobámba, hogy valami normális, hordható göncöt keressek magamra. Egy kékes póló egy halvány rózsaszín farmerrel megteszi. Lebaktattam mérges fejet vágva a nappaliba, majd a szemeimmel kerestem Tommyt, aki éppen a konyhában ügyködött. Ha azt hiszed, hogy egy mosogatással elintézed, te konyhatündér...

Adam szemszöge:
Lötyögtettem a whiskyt a poharamban, közben Pink Who knew című száma pörgött a lejátszón, hogy hergeljem magam az ellen a pióca ellen. Ellopja a szívemet, a cuccaimat, az életemet... De én nem bántam mert teljesen elszédített. de most tudom, hogy mi a fene folyik itt, és Vivienn miatt is csak ő a felelős!
"Ha valaki azt mondta volna három éve
Hogy te már rég nem leszel itt
Felkeltem volna és felpofoztam volna
Mert biztosan nincs igazuk
Én jobban tudom
Mert te azt mondtad, örökké.
Édesem, ki tudta..."
Viszont most megfizet. Egy ördögi mosoly hagyta el a szám, majd a lejátszó átkapcsolt egy másik dalra. Simple Plan... Nagyszerű feldolgozás lenne belőle. Pontosan azt írja le, amit érzek.
"Mondhatod, hogy nincs senki másod
De érzem
Mondhatod, hogy egyedül vagy otthon
De látom
A szemembe nézve tettethetsz amit akarsz
De én tudom, tudom,
Hogy a szerelmed csak hazugság"
Igen, bíztam benned, te szemétláda, te pedig átvertél! Azt hitted palimadár vagyok? Nevetséges vagy. Az óra hajnali fél kettőt ütött. Ideje lekapcsolni a lámpákat. Lassan felkeltem, kissé kótyagos fejjel indultam el a kapcsoló felé, hogy korom sötétet varázsoljak a helységbe, hogy átvágjam azt a nyomorékot, ahogy ő engem. Izzott bennem a düh. Velem nem játszadozhat senki! Velem ezt senki nem teheti meg, Adam Lambertet SENKI nem csaphatja be! Nagy fába vágtad a fejszéd, Chris Angel... Angyal, mi? A neve is szöges ellentétet mond annak, ami ő valójában. Egy álnok, kétszínű seggfej, akit csak a luxus érdekel. A karórámon benyomtam egy gombot, mire egy apró lámpácska gyulladt benne, így le tudtam olvasni az időt. Hol vagy már, te szemétláda?

Josh szemszöge:
Zaklatottan rontottam be a lakásomba, ledobva a táskámat a sarokba, majd hirtelen megálltam az előszoba közepén. Gőzöm nem volt, mit tegyek, hogyan kellene levezetnem a bennem tomboló feszültséget. Ököllel vágjak a falba, vessem magam az ágyba, vegyek egy forró zuhanyt, hívjam Christ? Fogalmam nincs... Furcsa érzés fogott el. Életemben először éreztem úgy, hogy meg kell hátrálnom. Hogy ha tovább megyek, olyan következménnyel kell szembesülnöm, amelyekből bajom származhat. Sőt, talán már most bajom fog belőle származni. Nem tudom, mi, mikor, hogyan, hol... Nagyon rossz érzés, eddig ismeretlen. A gyomrom görcsbe állt, legszívesebben összegörnyednék, mint egy kukac, tanácstalan vagyok, teljesen magamra hagyottan érzem magam...Azt hiszem életemben először... Félek.

Tommy szemszöge:
Gőzerővel mosogattam tányért tányér után, majd jöttek a poharak. Hah! Ez tuti megpuhítja. Igen. Biztos vagyok benne. A francba is, hogy nem vettem észre, hogy ő az, és nem az, akit én keresek? A francba, nem is tudom, kinek volt cikibb. Hátat fordítottam a pultnak, és a padlót néztem, azon gondolkozva, hogyan magyarázom ki magam. De valami nem stimmelt a képpel, amit láttam. Volt egy oda nem illő papucs, benne egy lábbal. Felpillantva láttam meg Gwent, aki összeszűkült szemekkel méregetett, karba font kezekkel. Au, ez fájni fog. Elővettem a legaranyosabb mosolyomat, de ez csak rontott a helyzeten, szinte jó, hogy nem fújtatott! A nappali fele mutatott, én pedig tudtam, hogy oda kell vonulnom egy terjedelmes agymosásra. Lehajtott fejjel, kicsire összehúzva magam battyogtam a nappaliba, majd ültem le egy kanapéra, Gwen pedig megállt velem szemben. Jesszus, mindjárt tüzet okád, és leég a hajam! Felpillantottam rá, mire egy pofon volt a válasz.
- Áuu... - mondtam panaszosan. Kitette maga elé a kezét, hogy meg ne próbáljam folytatni. Nem mintha akartam volna...
- Kussolsz. - mondta sötéten, én pedig megemeltem az egyik szemöldökömet. Értem én, hogy morcos vagy... Nem viszed egy "kicsit" túlzásba? Tommy, hallgass inkább... Azt is eltűröd te, ha mogyorón térdel!
- Nade... - megint elhallgattatott, mire megforgattam a szemeim. Micsoda diktátor!
- Megmagyaráznád, mégis mi a jó fene volt ez a dolog az emeleten? - Na szerinted?
- Azt hittem Blanka az. - erre ő vonta fel a szemöldökét. - És te csak úgy rátörnél a húgomra? A kishúgomra!?
- Igen! - feleltem, de szívtam is volna vissza. - Vagyis nem, csak... Ajj. - felnyögtem. - Ebből nem jövök ki jól, igaz? - néztem rá picit elkínzottan, bünbánó szemekkel.
- Hát nem...
- Na de ismersz! Tudod, hogy semmi rosszat nem akartam! - igyekeztem érvelni.
- Jaj, rakd el az őzike szemeidet, nem hat! - akkor hét, basszus...
- Jó, mit akarsz, mit tegyek? - erre elgondolkozott egy ideig, majd rám nézett.
- Térítsd észre a mi drága madarunkat. - Mi bajod van? Értetlenül meredtem rá, mire homlokon csapta magát - Adamet, észkombány! - S lőn világosság. Kell neked rejtvényekben beszélned.
- Rendben. Holnap átmegyek hozzá. - bólintottam, ő pedig elmosolyodott. Jézusom, fantasztikus vagyok...

Adam szemszöge:
Arra ébredtem, hogy valaki kopog az ajtón, és egy ismerős hang mondogatja a nevemet. Hm... Chris. Felpattant a szemem, ledöntöttem a poharamban lévő whiskyt, majd lassan sétáltam az ajtóhoz egy gonosz, ördögi mosollyal, összeszűkült szemekkel. A kanapé mellett volt a táska, amelyekbe azokat a cuccokat préseltem bele, amelyek Chrisre, és erre a borzalmas kapcsolatra emlékeztetnek. Plusz nem is teszettek annyira, hogy megtartsam. Életem egy szégyenteljes érája, amikor kétségbeesetten kerestem a szerelmet, végül mellé lőttem. Benéztem a dolgot, és megszívtam. De ennek most vége, helyrehozom azt, amit elrontottam. Ne nézz rá, ne hagyd, hogy megtörjön. Véget kell neki vetned.
- Adam! Szívem, itthon vagy? - kopogtatott tovább, én pedig az egyik tenyeremet az ajtóra tettem, de nem szóltam semmit, csak gyilkos tekintettel meredtem rá. Méghogy a te szíved! Dögölj meg.
Hallottam, hogy felsóhajt, majd a táskájában kutat. Nem sokkal később rezegni kezdett a telefonom. Kiszedtem a zsebemből, hogy kinyomjam, mielőtt megszólalna, de a mozgáskoordinációm kicsit odavan az alkohol miatt, ezért mire a zsebemet megtaláltam, már ordított Rihanna Diamonds című dala. Rohadt életbe. Halkan morranva nyomtam meg a zöld jelet, és a fülemhez emeltem, de nem szóltam bele.
-Adam! Jaj de jó, hogy felvetted! Ne haragudj, hogy felkeltettelek! - nem szóltam egy kukkot sem. Nem keltettél fel, te kis geci, nem kell félned. - Adam, itt vagy? Valami baj van a kulccsal. Beengednél kérlek? - erre egyszerűen felkuncogtam.
-Mi van, elvesztetted a kulcsot? -kérdeztem gúnyolódva, gonoszan, mégis sejtelmesen.
- Nem... - felelte zavartan - Itt van nálam... De... - itt közbevágtam.
- Elvesztetted, Chris.
- Adam, Szívem, ne most szórakozz... Fázom! - nyafogta nekem, én pedig letettem a telefont, és a kanapéhoz vágtam. Fú, tudod te, kit becézgess, majd a csontszilánkjaidat, ha kimegyek!
-Igen!? Fázol!? - vágtam ököllel az ajtóba, miközben ordítottam - Talán húzz a szeretődhöz az majd felmelegít, te szemétláda!
- Kicsim, hé, állj le! Nem értelek! - hebegte idegesen, én pedig belerúgtam a fa nyílászáróba. Nekem te ne játtszd az ártatlant!
- Eljátszottad, elvesztetted ennek a háznak a kulcsát, miden ajtó bezárult előtted, ami hozzám vezetne! Tudom, hova mész esténként, tudok midenről? - üvöltöttem, nem érdekelt, ki hallja, mit gondolnak, forrt bennem a düh, kiakartam mindent adni magamból, porba tiporni ezt a galandférget. Mindent elszív előled, pont annyit hagy, hogy életben maradj...
- Ugyan, Egyetlen, beszéljük meg. - ez nem fogja fel, hogy ezzel jobban feltolja az agyamat!?
- NEM, NEM, NEM! Nincs miről beszélnünk! - megragadtam a táskát, kinyitottam az ablakon, és kihajítottam rajta. - Itt van minden nyomorult göncöd, vidd innen, vidd a cuccaid, a hazugságaid, a hamis szerelmed! - ordítottam, már magamnak is ijesztő volt, de nem tudtam parancsolni a nyelvemnek. - Gyűlöllek, utállak, gusztustalan vagy, velem ezt nem teheti senki! Kotródj innen te szánalmas féreg, rohanj a gigolódhoz, menj elégíttesd ki magad vele! Ha az nem volt elég, amit én adtam, hát már késő, nem.fogod magad visszakönyörögni, felőlem a fejed tetején foroghatsz, nem érdekelsz! Fogtad? Nem ér-de-kelsz! Utállak, soha többé nem akarlak látni, örülj annak, hogy nem tudsz bejönni, egy ép csontod sem maradna te rohadék! Tudod mit? - megragadtam az asztalon lévő régi zárat, benne a kulccsal - Tessék, vidd ezt is! - dobtam ki az ablakon a bőrönd után, ami nagyot koppant az aszfalton - Emlékeztessen téged arra, hogy mi lehetett volna a tied, hogy mit vesztettél el, és arra, hogy mit tettél velem te nyomorult! - vágtam egy utolsót az ajtóra, majd a homlokomat neki döntöttem, a szemeimből forró könnyek buggyantak ki, makd gördültek le arcomon égetve, perzselve a bőröm.
- Adam... - kezdte volna Chris ismét.
- TŰNJ INNEN! - ordítottam ismét, mire elmotyogott egy "majd hívlak"-ot, és halk léptekkel távozott. Hívod te anyádat...
Az ajtónak döntve a hátamat guggoltam le, és temettem a teyerembe az arcomat, közben hagytam, hogy a könnyeim csorogjanak az arcomon, áztassák a felsőm, és a nadrágom. Átadtam magam a fájdalomnak, a tehetetlen dühnek, hogy hagytam, hogy ezt tegyék velem, hogy nem tudom visszafordítani az idő kerekét, hogy nincs visszaút. A szívem darabokban hever, egy részét kitépték. Sebzett vadnak érzem magam, akit a sebek teljesen megbénítottak, és ezek, úgy érzem, sosem gyógyulnak be. Bár ne fektettem volna bele minden bizalmamat, bár ne hittem volna neki, bár ne szerettem volna annyira. Bár megakadályozhattam volna mindazt, amit okozott. Főleg azt, ami Viviennel történt. Annyira fáj, minden egyes lélegzetvétel éget, szinte megöl. A szívemben tátongó űr kínoz, mintha ezernyi apró darabra akarnék szakadni. Talán hagynom kellene győzni? Olyan könnyű lenne elmenekülni... De már vége. Nem maradt semmi, csak a borzalmas fájdalom, amely a lelkemből kivájt darab hagyott maga után.