Epilógus

Ugyan ott vagyok, ahonnan indultam. Egy színházban, ahol a sors osztja rám a szerepet. Legyen az jó, vagy rossz, kellemes, vagy kegyetlen. Minden feladat, ami rám van osztva, kőbe van vésve, és én semmit nem tehetek ellene. Hiszem, hogy mindennek meg van az oka, életem minden epizódjának, fejezetének van tanulsága, minek később, amikor az életem eddigieknél nagyobb fordulópontjainál hasznát veszem. A jövő a kulcsa annak, hogy megértsem, mi miért történik velem, s egészen addig, míg a jövő sötétségbe borul szemeim előtt, a történések okai is megoldásra váró rejtélyként lebegnek tudatom horizontján. Annyit viszont bizton állíthatok, hogy létemnek van értelme. Van, kell, hogy legyen küldetésem ezen a Földön. Ha más nem, hát az, hogy az emberek az én példám alapján, az én hibáimból tanuljanak. Talán tényleg ez az én feladatom. Én kaptam a bizonyos természeti hiba szerepét, én vagyok az a Lusus Naturae, aki miatt ez a világ sosem lesz tökéletes. De ha igaz, amit mondanak, és tényleg el kell majd számolnom az életemmel, nem fogok szégyellni semmit. Mert talán nem vagyok egy szent, de igyekszem jó ember lenni, és a helyes úton járni. Próbálok úgy cselekedni, hogy visszatekintve ne legyen mit megbánnom. S úgy gondolom, talán nekem is meg van az esélyem arra, hogy még ha Lusus Naturaeként is, de megtalálhassam a boldogságot...